galéria megtekintése

Virág hófúvásban

1 komment


Fáy Miklós

Sajnos egy fogadást elbuktam a ­Sybill bemutatóján. Biztos voltam benne, hogy az előadás végén Kerényi Miklós Gábor, aki nem rendezte a darabot, és immár nem is a színház igazgatója, csupán a rokonai szerepelnek az előadásban, de ez az Operett jelenlegi állapotában szinte elkerülhetetlen, nem fog a szín­padra perdülni, és afféle porondmesterként nem osztja meg magvasnál magvasabb gondolatait a nézőkkel. Alulbecsültem a művészeti igazgató szereplési vágyát, van ilyen.

Viszont legalább értem, miért olyan nagy öröm most a függöny után sürögni-forogni a színpadon. Mert a siker nagy és megérdemelt: a Sybill kifejezetten jó előadás. Kell hozzá egy kis idő, hogy az ember ezt elfogadja és tudomásul vegye, végül is a nyitány és a darab elején a kórus meglehetős ziláltsággal hangzik fel, de az vessen magára, aki a nyitányokért szokott az Operettbe járni. Egyébként meg itt is történik valami különös, kezdetben, épp a nyitány alatt az öregek otthonát nézzük, mindenféle átvitt értelem nélkül, rozoga, ősz emberek téblábolnak a színpadon, mintha csak azt akarnák mondani: az operett nem halott, de ez már csak idő kérdése. Aztán az egyik ősz hajú asszony felpattan a megfelelő zenei pillanatban, igen, róla szól ez a történet, hát nézzük, mi is történt negyven-ötven évvel korábban nagy Oroszországban.

Látszólag él a Csárdáskirálynő-probléma, nem tudni, mi az, amit játszanak. Megírták, átdolgozták és most újra átdolgozták, csak ezen a változaton nincs nagyon mit vitatni. Annyira jól funkcionál és annyira vicces, hogy egy idő után az ember azt érzi, mintha a zene kissé zavarná a darabot. Egészen jó vígjáték, keresztbe szerelmekkel, ­pompásan megoldott Poire-figurával, Kocsis Dénest illeti ezért a dicséret, aki nem a táncos-komikusok idétlenségével hódít, hanem amolyan ideges mai férfi, túlérzékeny és megfázásra hajlamos, ráadásul képtelen megjegyezni a dezertált cári testőr álnevét, ettől majdnem lebuknak, de aztán további neurózisból gondoskodik róla, hogy tényleg lebukjanak. Ehhez képest némileg porosnak tűnik olyan rímekkel énekelni, hogy szerelmesem-engedelmesen.

Mészáros Árpád Zsolt (középen) és Fischl Mónika (jobbra)
Mészáros Árpád Zsolt (középen) és Fischl Mónika (jobbra)
Marjai János / MTI

 

Mindegy, azért még énekelnek, mondanám, hogy nem is rosszul, de Dolhai Attila egy tiszta hangot nem mutat a két felvonáson át, ami több mint aggasztó. Fischl ­Mónika viszont a címszerepben újfent bizonyítja, hogy belenőtt a primadonnaságba, ügyes, bírja, a hangjában egyszerre van benne a mai és a tegnapi, kicsit régies, ahogy énekel, mégsem idegen a falak között. A nagyhercegnőt játszó Frankó Tündénél pedig megérti az ember, hogy milyen az, amikor valaki valóban uralja a szólamát, nincsenek hangok, amelyeket némi megértéssel kell hallgatnunk, mondván, hogy ez mégsem az Operaház.

A Sybill a szokott operetti kettősség helyett három párral dolgozik, primadonna és szubrett mellett még van egy Oszvald ­Marika is, akire, ha nem figyelnek oda, még bedob két-három cigánykereket, olyan nagyasszony, aki igazából még mindig kisasszony. Haladunk a cselekményben, már elénekelték azt is, hogy Illúzió a szerelem, amit pontosan soha nem értettem, de most eszemben sincs a fejemet törni rajta, fogynak a százezres város fehér ruhás szűz leányai, a végén csak Oszvald Marika marad, ő is szabadulna már ártatlanságától, de nincs szobánk, mondja a recepciós. Viszont van lift, kiáltja Marika elszántan, és nem csak az a jó benne, hogy vicces, hanem hogy ilyesmit eddig aligha mondtak egy máskülönben elég normális operett-előadásban. Igaz, ahhoz sem kellett hozzászokni, hogy az ősz Sybill ül a tévé előtt, a kifejezetten ötletes, eredeti és megint csak szokatlanul értelmes koreográfiát kitaláló Bodor Johanna játssza, ül a tévé előtt, odakint hull a hó, és az ablakon benéz egy fiatal, tányérsapkás tiszt. Jaj, ez igazán szép.

Ez már végképp Szabó Máté, a rendező érdeme. Valahogy igazi emberek vannak a színen, azon kapom magam, hogy gondolkodom a sorsukon, elkerülhető lett volna ez az idősotthon? Vagy úgyis mindegy, ha Sybill a színpadot elhagyva egy ­cári tiszt felesége lesz, akkor sem járt volna sokkal jobban. Át kell állítani magunkat? Van igaz pillanat az operettekben is? Lehet, hogy tényleg illúzió a szerelem?

Jacobi Viktor: Sybill
Budapesti Operettszínház

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.