Az egybeesés hátborzongató, s bizony e karizmatikus egyéniségeknek roppant sűrű életet kellett élniük, hogy annyi mindent hagyjanak ránk. A Doors, amelynek Morrison a frontembere volt, bele is csapott nyomban: első albuma mindjárt az amerikai nagylemezlista második helyére került 1967 januárjában. Pedig nem sokkal korábban a zenekar tagjai – az ötletekben kimeríthetetlen „Jimbón” kívül a dobos John Densmore, a gitáros Robby Krieger, valamint az egy gázsiért két szerepet játszó, az elektromos orgonán a basszus szólamról is gondoskodó Ray Manzarek – arra kérték barátaikat, hogy a lehető legnagyobb létszámban jelenjenek meg és minél mámorosabban zajongjanak a Londoni Ködben. (Ez egy Los Angeles-i szórakozóhely volt, ahová szerződni vágyott – majd rövid időre el is szegődött – a kvartett.)
Manzarek egyébként eleinte úgy vélekedett Morrisonról, hogy nem tud énekelni – igaz, a verseiért a kezdetektől odavolt –, míg maga Morrison azt hangoztatta:
„Fogalmam sincs, miként kell számokat írni.”
Ehhez képest lett a kivételes képzelőerejű csapat nem különösebben fantáziagazdag, a The Doors című bemutatkozó albuma rocktörténeti etalon. Nyilván véletlen, viszont nagyon is jellemző: mind a Beatles, mind a Doors „utánjátszó” koncertlemeze a Hollywood Bowlban 1964-ben és 1965-ben, illetve 1968-ban készült felvételeken alapult. (A brit bálványok korongja 1977-ben, a tengerentúli tébolyítóké 1987-ben jelent meg.)
Annak idején sokan gondolták, hogy – a pályaív tekintetében – a Doors lesz az amerikai Beatles, mert egészen eredeti hangon szólalt meg, ötvözve a muzsikát, a drámát, a költészetet. A virtuóz négyes zenéje ugyanúgy maga volt a rejtély és az izgalom, a pszichedelikus látomás, akár a kottafüzetekben a hangjegyek alá kerülő szöveg, s az addig elképzelhetetlent Morrison olyan szuggesztív erővel jelenítette meg a színpadon, hogy mindenki beleborzongott.
|
| Jim Morrison, a Doors frontembere már életében szimbólummá vált |
A Doors zsenialitását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy besorolhatatlan, sőt sokak számára idegen stílusa ellenére is több mint 100 millió lemezt adott el. Pedig az 1965-ben alakult együttesnek alig hat év jutott, hiszen a kedvesével Párizsba költöző Morrison 1971-ben meghalt. (Két esztendővel később – herointúladagolás következtében – barátnője, Pamela Courson is elhunyt. Nem fogják elhinni: huszonhét éves volt.) Ám már a második nagylemezre több mint 500 ezer előrendelés érkezett, mert az első albumon szereplő, listavezető Light My Fire, továbbá a Brecht-szerzőtárs Kurt Weill dalára írt Alabama Song vagy a maratoni The End, amely egyszerre volt a kezdet és a vég, elbódította Amerika fiatalságát.
A Strange Days LP második, a Waiting for the Sun című nagylemez egyenesen első volt az Államok lajstromában, és a Baudelaire, Rimbaud, Verlaine vagy az észlelés ajtajával a zenekar nevét adó Blake rockos reinkarnációjának is tekinthető Morrison csudálkozva mondta: „Furcsa, hogy éppen a Waiting for the Sun lett a legnépszerűbb albumunk, mivel ez sikerült a legkevésbé.” Minden viszonylagos: ha csak a legelső számot, a szólóban szintén listavezető Hello I Love Yout hallgatjuk meg, már akkor is tudjuk, mi van, és sejtjük, mi minden lehet még az ajtók mögött...
Morrisont olyan nagyságok mellé fektették a Pere Lachaise-ben, mint Frederic Chopin, Oscar Wilde vagy – s ez a Doors modern kori sanzonjai nyomán akár sorsszerűnek is tartható – Edith Piaf. Apja, a tengernagy Stephen George Morrison 2006-ban kijelentette, hogy büszke erre, noha a fia megtagadta szüleit, sőt azt terjesztette róluk, hogy meghaltak. „Talán azért tett így, hogy megvédjen bennünket” – mondta megbocsátóan a papa, akinek konzervatív szellemétől messze került a szüntelenül alkoholizáló és drogozó, nemegyszer előállított, zabolátlan Jim gyerek. Idetartozik, hogy Densmore leszögezte: „Számomra az 1965 és 1967 közötti szakasz jelentette a hatvanas éveket. A többi csak heroin, kokain és tudattalan utazás volt.”
Azért Oliver Stone még a kilencvenes esztendők elején is fontosnak tartotta, hogy filmet forgasson a megkerülhetetlen Doorsról, amelyet 1993-ban a Creammel együtt iktattak a rock and roll hírességeinek csarnokába. Az alkotást sokan vitatták, de a mozi az álmok és lázálmok szövevényét mindenképpen visszaadta.
Morrison, valamint a lengyel származású, két éve a németországi Rosenheimben elhunyt Manzarek életét nem lehet visszaadni. Viszont a párizsi temető öntörvényű lakója úgy vélte:
„Az élet sokkal jobban fáj a halálnál.”
Ezek szerint ő már régóta jól van.
