– Azt hittem, a mackó csak a vicc kedvéért került képernyőre, aztán kiderül: semmi sem véletlen. Sokat készül a műsorokra?
– Hagyományos értelemben még csak nem is készülök. Két nagy stand-up iskola van ugyanis. Az egyik az, amelyben a fellépők poénról poénra, mozdulatról mozdulatra megtervezik a műsort. Ők így működnek, számukra a rögtönzés nem biztonságos. Ezzel szemben a másik típust, amelybe én is tartozom, éppen a rögtönzések működtetik. Nekem ez kisebb stressz. Miközben persze én is alaposan végiggondolom, hogy mit fogok mondani.
– A Készhelyzetbe meghívott hírességeknek viszont még erre sincs lehetőségük.
– Nincs, mert a híres vendégeket, akik között van humorista, stylist, színész, zenész, életművész, meghívtuk a stúdióba, és csak ott derült ki számára, hogy milyen díszletbe, milyen szituációba került, miközben a statiszták már rángatták bele egy körülbelül eltervezett helyzetbe, amelyben aztán neki kellett követnie vagy irányítania az eseményeket. Azért azt mondjuk el, hogy én magam is kész helyzetbe kerültem: kész volt az adásmenet, a díszlet, úgyhogy, bár központi figurája vagyok ennek a műsornak, nem az én szellemi termékem.
– Akkor miért vállalta?
– A stand-up, a színházi előadásokhoz hasonlóan akkor működik, ha a nézőtéren nem statiszták, odavezényelt emberek ülnek, hanem valóságos nézők, gondolkodó emberek, akikkel kimondva-kimondatlanul kialakul valamiféle interaktivitás. Az előadó tudja, hogy egyszeri és megmásíthatatlan helyzetben élményt szerez a közönségnek, a közönség meg tudja, hogy most ott tényleg történik valami, és reagál az előadásra. Engem ez a valódiság izgat, nekem ez adja a tüzet. Ez a pszichózis, ez a szex tart engem a színpadon. És a Készhelyzetben pontosan így történt, nem volt warm-up, nem volt tapsoltató emberünk, nem voltak a közönség reakcióit irányító táblák. Élő, izgalmas szituációk alakultak ki, és én is azt mondhattam, amit akartam.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
– Ha visszanézünk a televíziós műsoraira, valóban az derül ki, hogy Hajós Andrást az élteti, ha kötöttségek nélkül szövegelhet. Még a Heti Hetes közreműködőjeként vagy zsűritagként is stand-upol…
– A televízióban csak így lehet és érdemes beszélni. Minden megszólalásnak legyen eleje, közepe és vége. Még akkor is kerek egésznek, szinte egy minifellépésnek kell lennie, ha csak egy perc, húsz másodpercig tart. A nézőnek pedig akkor is értenie kell, ha csak abban a pillanatban kapcsolt oda, és azt sem tudja, milyen műsort és kit lát. Mindez fegyelem, elhatározás és koncentráció kérdése. Egyébként bőbeszédű, csacsogó ember vagyok, úgyhogy ez nekem elég nagy feladat. A pályám, a sikerekkel, a bukásokkal együtt erre tanított meg.
– Márpedig ez a pálya már nem is olyan rövid. És igen: az első televíziós műsorai nem ütötték át a falat…
– A közönség egy részénél átütötték, és átütötték volna másoknál is. Nem kellett volna ezeknek a műsoroknak semmi más, csak bizalom és idő. De ezt nem kaptam meg eleinte egyetlen televíziós csatornától sem.
A Magánszámra például mindenki úgy emlékszik, hogy megbukott, pedig nem történt más, csak annyi, hogy amikor ki akarták venni a kezemből a gyártását, én álltam fel, én mondtam, hogy nem folytatom.
– Hosszú évek múlva a Hajós a dobozban című sorozatában és az Ének iskolájában viszont már összeért valamennyi lénye: a tévés, a zenei, a stand-upos. Az Ének iskolájában könnyezett is.
– Bizonyos szempontból ez volt életem egyik legjobb műsora. És amikor az egyik gyerek produkciója láttán éreztem, hogy jön a könnyem, viaskodni kezdtem magammal, hogy visszatartsam, vagy kiengedjem, azaz odaadjam-e magam ennek a műsornak. Végül úgy döntöttem, ez a műsor megérdemli a könnyeket. A Hajós a dobozban című sorozatot is szívesen csináltam, de nekem jobban tetszett volna, ha több pénzből, bátrabban, teljesen spontán módon készül…
Különben éppen ezért győzi le az internet a magyar televíziózást. Mert az nem érti, hogy az interneten már megjelentek az új szabályok: lehet filmezni egyenesen, szívből, telefonnal, pici kamerával is. Az őszinteség a legfontosabb.
Ma már arra vágyik mindenki. A televíziózás pedig mára egy nagyon feudális, nagyon oligarchikus és nagyon sötét biznisz lett. Már nézőként is pontosan tudjuk, hogy kik azok, akik azért vannak a képernyőn, mert például – hogy csak jelzésértékűen és véletlenszerűen mondjam – teszem azt egy H. P. gyártja a műsorát, vagy egy S. L. nevű ember cége. Nem a bizonyítványomat akarom magyarázni, lehet, hogy a Magánszám, a Benne leszek a tévében vagy a többi műsorom a relatív alacsony nézettség nélkül is megszűnt volna, de azért azt mondjuk el, hogy a nézettség egy furcsa növény, amelyet öntözni, gondozni kell. Különösen Magyarországon, ami kicsi piac.
– Szemben mondjuk a 320 milliós Egyesült Államokkal, ahol egy show hétszázalékos nézettsége nem ugyanazt jelenti, mint nálunk.
– Pontosan. Ráadásul a Magánszám című műsorban, életemben először álltam kamerák előtt, és fél órával a kezdés előtt láttam először televíziós stábot közelről. Azóta folyamatosan tanulom, hogyan kell megszólalni közönség előtt. A saját műsoraimban, de kolbászfesztiválon, biciklis fesztiválon, divatbemutatón, stand-up klubban, mindenhol. És most itt vagyok,
valamiért mégiscsak kellek, miközben nem én vagyok az, aki naponta politikusokkal fotózkodik.
Az én történetem tündérmese. Gimnazistaként persze én is disszidálni akartam, de, mert jött a rendszerváltás, mégsem mentem Svédországba favágónak vagy irhanyúzónak, én itt éltem meg Amerikát: a saját erőmből végigvitt tévés termékké válásommal, és az ugyancsak saját erőmből ismertté tett Emil.RuleZ! nevű zenekarommal.
– A kitartásán kívül a humorára is építhetett. Honnan ez a reagálóképesség?
– Nagyon nehezen megfogható, hogy mitől humoros valami. Az biztos, hogy számít a gyorsaság, a reagálóképesség, az összefüggések gyors felismerése, ami sok olvasással, gondolkodással azért fejleszthető. Ráadásul nekem a beszélőkém erős, nem a lábam, ezért én nem futballista vagyok, hanem különféle show-műsorok házigazdája vagy előadója.
– Azért azt csak megfogalmazta már magában, hogy mi a vicc.
– A vicc nem más, mint igazságot hazudni.
Feszültségoldás. Meglepő és gyors kimasszírozása a belénk ragadt görcsöknek, félelmeknek. De azt hozzá kell tenni, hogy a vicc csak társas műfajként működik.
Ha valaki egy lakatlan szigeten a világ legjobb viccét belemondja egy nejlonzacskóba, az nem vicces.
A humor: interakció. Ráadásul gyorsan változik. Gálvölgyi János mondta egyszer: ha egy agysebész a koponyán egy néhány négyzetcentiméteres területet ötven éven át hasonlóan tár fel, és azzal mindannyiszor sikeres lesz orvosként, szobrot állítanak neki. Ha egy humorista két hét különbséggel ugyanazt a poént mondja el, akkor az emberek legyintenek: elavult, képtelen megújulni.
– Azt mondja, a vicc nem más, mint igazságot hazudni. A politika is valami ilyesmi.
– Nem így van. A humor és a politika eredendő ellenségek. A politika lényege ugyanis az, hogy valóban hazudik. Ott nem igazságot hazudnak, hanem hazugságot. Ráadásul humoros előadásra menni választható, önkéntes élethelyzet, szemben azokkal, amelyeket a politika idéz elő. Plusz mi, az előadás után senkit sem kérünk meg arra, hogy adja nekünk a pénze jelentős részét, valamint engedje meg, hogy döntsünk arról: elvisszük-e a fiát egy másik országba katonának.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
– Ha ilyen a politika, akkor miért ártotta bele magát többször is?
– Mert én még láttam a 90-es évek elején, amikor a politika nem ilyen volt. Fiatal egyetemistaként dolgoztam Demszky Gábor sajtós stábjában, később a beszédírója és a kampánystábjának tagja lettem. Tessék csak belegondolni, hogy Demszky Gábor milyen eszközökkel volt húsz évig Budapest főpolgármestere. Akkor még nem volt választókörzetátrajzolás, reklámfelület haveri cég általi birtoklása! Akkor még őszintén akart és gondolt valamit a politikus. Ma szerepet játszik.
– Ezért aztán lehet rajta nevetni.
– Egyebek mellett
azért is jöttem el a Heti Hetesből, mert a napi politika olyan kiszámíthatóvá és unalmassá vált, hogy már azt sem lehet.
Valamint még egy felismerés szíven ütött. Rájöttem, hogy Orbán Viktor kollégája vagyok. Ő csinál ezt-azt, én pedig azért kapom a pénzem, hogy ezekre reagáljak. Mondhatni: kéz a kézben alakítjuk a közbeszédet.
– Legalább Emil.RuleZ! van még?
– Nincs. De azért nem telik el úgy egyetlen napom sem, hogy nem ülök le a zongora elé.
Ez flow. Vagy ima. Vagy egyszerű álmodozás.
Eleinte mindenki a feltűnés vagy a lágyéki exhibicionizmusa okán kezd zenélni. Aztán amikor valami mégiscsak történik a zenekarral, akkor lehet azon gondolkodni, hogy hogyan tovább. Talán mi ezt rosszul gondoltuk. Mindegy, csinálom a Zenehajót gyerekeknek, írok dalokat zenekaroknak, és rátaláltam a Lóci játszik zenekarra, időnként annak segítek. Előttem az utódom. Meg egy rakás elvégzendő feladat.
