Edward Albeenak ezt a darabját 1970-ben mutatta be a Nemzeti Színház Babarczy László rendezésében, a kertvárosi úriasszonyokat bordélyában foglalkoztató Mrs. Toothe-t Mészáros Ági játszotta. Most Miskolcon Zsótér Sándor Mészáros lányára, Voith Ágira osztotta a szerepet. Telitalálat. Rideg bölcsességű öreg hölgy, a pénz hatalmát és az emberi lelket jól ismerő üzletasszonyként kormányozza az eseményeket a Kamaraszínházban. Csodásan olvasztja össze a szakmájához elengedhetetlen, tárgyilagos könyörtelenséget a megértő részvéttel.

A darabra kár lenne sok szót vesztegetni. A Giles Cooper műve nyomán írt groteszk játék annak rendje-módja szerint leleplezi a gyenge lábakon álló kispolgári erkölcsöt, illetve tehetetlenségét az anyagi javak kísértésével szemben. A mondhatni véletlenszerűen kipécézett házaspár azon kívül, hogy irigyli a szomszédokat, mindössze egy üvegházra, talán egy második autóra vágyna. Nem a létüket, még csak nem is a jólétüket fenyegetik jövedelmi viszonyaik, hanem a versenyhelyzetüket. Ez a zsarolási alap, amivel az asszonyt megkörnyékezi és prostitúcióra bírja az Angliából jött, sokat tapasztalt és nagyon gazdag kísértő.

Ullmann Mónika és a telitalálat: Voith Ági Vajda János / MTI

És, mint később kiderül, ugyanez a helyzet a versenytársakkal, az irigyelt szomszédokkal, barátokkal is. Előnyükre ők is a Mrs. Toothe-tól húzott mellékesből tettek szert. Méghozzá a kezdetben háborgó, de később beletörődő férjek tudtával és támogatásával. Realisztikus abszurd a cselekmény, pepecselő valóságrajzból lopakodik át a szatirikus elrajzolásba, majd a halottat is feltámasztó abszurdba.

Zsótér nem tetézi mindezt színpadi képtelenségekkel. De ahogyan más amerikai daraboknál (Vágyvillamos a Radnótiban, Hosszú út az éjszakába, Macska a forró bádogtetőn Kecskeméten) is tette, a szöveget megtűzdeli magyar nevekkel meg egyéb helyi utalásokkal. Ezúttal Jennyből Dzsenifer, Jackből Jancsi lett, a szomszédokból Csaba, Gábor, Lujza, Cili, Péter, közeli helységként Encset említik.

A két világ, a két kultúra persze nem keveredik igazán, az előadás játszin lebeg Albee Amerikája és a mi Borsodunk között. Ambrus Mária díszlete fő vonalaiban kissé stilizált, sejteti a kertet is, ahol a szomorkás férj szinte a verandán nyírja a füvet, Benedek Mari ruhái meg színesek, de mégis egy jellegtelen kor színészre szabott egyenruhái.

De nincs az előadásban semmi pofán csapó vagy gyomorszájon ütő rendezői ötlet, gondolom, az sem túl nagy meglepetés, hogy a társalgási közhelyeket operai stílben éneklik (zeneszerző Tallér Zsófia). Akár fanyaloghatunk is, hogy nem igazi (már megint nem igazi) Zsótér. Ám a játék minősége mindenképpen az. A főbb szerepek esetében legalábbis.

Rusznák András a férji lelkiismeret nagyszerűen ironizált háborgásával éli végig az előadás nagyobb részét, beleértve, hogy a szünetben is kénytelen a színpadon bolyongani, Ullmann Mónika csendes erőszakkal igyekszik érvényesíteni az asszony igényeit, hirtelen felháborodás után könnyen enged a rengeteg pénz csábításának, de végül sápadtan megsemmisülve veszi tudomásul a megváltoztathatatlant.

Pásztor Pál a halált is túlélő kedéllyel ragyogja végig az öröksége révén gazdag, így a tülekedő versengésen kívül maradó, fölötte lebegő barát szerepét. Dénes Viktor pedig a kollégiumból a mindinkább elvaduló események közé hazaérkező kamasz fiú értetlenségét, háborgását, alkalmazkodását hajlékonyan jeleníti meg.

Nem világrengető produkció, de soha rosszabbat.