galéria megtekintése

Veres és Blue

0 komment


Hegyi Iván

Senki nem hitte volna annak idején, hogy magyar lány dalolja a Billboard magazin amerikai listavezető számát 1970-ben. Pedig így történt, mert a Shocking Blue elnevezésű holland együttes Venus című szerzeményét Veres Mariska ­énekelte lemezre. A banda tíz éve elhunyt hölgy tagja – a cigányprímás ­Veres Lajos gyermekeként – Hágában született, és a nem éppen a Piros lett a paradicsomot idéző nótával olyannyira meghódította a (főként az Új-) világot, hogy a kislemezből 13,5 millió példány kelt el. Hollandiában is fogyott szépen, ám a gitáros-komponista Robbie van Leeuwen azt emlegette: senki sem lehet próféta a saját hazájában, a Benelux-országban ugyanis csak harmadikként jegyezték a dalt...

Ezek már a nyolcvanas évek. A kislemezhez klip is jár

A brit Christie Yellow Riverje viszont az első helyre kapaszkodott az Egyesült Királyságban. A Christie személy- és zenekarnév is egyben, mivel az együttes ­leedsi vezetőjét – egyben a dal szerzőjét – Jeff Christie-nek hívták. Ő a Tre­meloesnak ajánlotta kompozícióját, mégpedig dobosán, ­Mike ­Blakley-n, Alan Blakley testvérén keresztül. Csakhogy a legendás ­T-boynak a családi kapcsolat ellenére sem tetszett a szám. A közönségnek annál jobban: huszonhat országban került fel a slágerlistára, és 30 millió korongnyit adtak el belőle. Annyi még a Tremeloes híres Blakley-dalainak (My Little Lady, Call Me Number One, Me and My Life) egyikéből sem kelt el...

 

Konjunktúrája volt a Brother Louie-nak is, mivel azt 1973-ban kétszer is kiadták. A londoni Hot Chocolate a brit lista hetedik helyére vitte fel, ám ez semmi ahhoz képest, hogy a New York-i Stories egyenesen az amerikai lajstrom tetejére röpítette. A tengerentúli zenekar neve többes számot hordoz ugyan, ám egyéb nagy története az együttesnek nem akadt...

Miként Daniel Boone-nak is csak egyetlen gyönyörű vasárnapja volt. A Beautiful Sundayjel szerzőként és előadóként is aratott, a Rolling Stone magazin a legrokonszenvesebb muzsikusok között említette a hetvenes évek elején. Ám a napvilágot Peter Greenként meglátó zenész hiába vette fel a tizennyolcadik századi amerikai pionír nevét, őt magát épp csak felfedezték, máris „ejtették”. Megesett ez mással is, például a Missouriból származó Billy Swannal, akinek 1974-es I Can Helpje amerikai éllovas és brit hatodik volt, de első slágere mindjárt a hattyúdalává is vált. (Ahogyan a floridai George McCrae-nek a hajdanán minden diszkókirálynőt elandalító Rock Your Babyje.) A winnipegi Terry Jacks szintén feltűnt és eltűnt, pedig a belga Jacques Brel 1961-es, Moribond című dalának második angolszász változatával listavezető lett az Egyesült Államokban. A Seasons in the Sun első amerikai verziójával a Kingston trió állt elő 1964-ben, de nem ért el olyan hatást vele, mint a kanadai énekes tíz évvel később.

Jó volt az a hetvennégy... Még az akkor átadott ferencvárosi stadion diszkójában is rendszeresen nyomta a lemezlovas a Kung Fu Fightingot, amely mind Nagy-Britanniában, mind az USA-ban a lista élére ugrott. Pedig Carl Douglas csupán kislemeze B oldalára szánta a számot, aztán ő lett az első jamaicai, aki Number One-nal büszkélkedhetett az Államokban. Más kérdés, hogy 3 perc 15 másodperces harcművészete maradt a művészete, mással nem tudott a világszámok közelébe sem kerülni.

A Wild Cherry többre vitte abból a szempontból, hogy a Play That Funky Musicot 1976-ban az év ötödik, majd 2013-ban minden idők nyolcvannyolcadik dalává avatta a Billboard. A nóta állítólag úgy keletkezett, hogy az ohiói banda koncertjeinek egyikén felkiabált a színpadra egy néző: „Játszd azt a funkymuzsikát, fehér gyerek!” Ezt zenésítette meg a refrénben Robert Parissi, a gitáros frontember, és dala ugyanúgy máig életben maradt, mint Patrick Hernandez 1978-as Born to Be Alive-ja. A francia születésű szerző-énekes spanyol papája big bandben játszott, olasz mamája pedig énekelt, és az édesanya kiváltképp ellágyult, mert fiacskája száma először Itáliában lett listavezető. Aztán még ötven országban került az élmezőnybe...

A színész-, táncos- és énekesnő Amii Stewart viszont csak a legfontosabbakra összpontosított: az Egyesült Államokban első, Nagy-Britanniában második volt a Knock on Wood 1979-es feldolgozásával. Merészen nyúlt a dalhoz, hiszen annak eredetijével az alabamai rhythm and blues-zenész Eddie Floyd csak a huszonnyolcadik helyig jutott 1966 Amerikájában. Igaz, Ringo Starr a kedvenc számának nevezte már a régit is...

Vajon mit szólt ehhez John ­Lennon és Paul McCartney?

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.