Ha J. S. Bach negyvennyolc darabot szentelhetett a jól hangolt zongorának, adjunk egy lehetőséget a hamisnak is! Erroll Garner minden idők egyik legcsodálatosabb dzsesszkoncertjét játszotta rajta.
hirdetés
Az ember csak úgy hallgat mindenfélét, bele a vakvilágba, de rögtön tudja, hogy igazgyöngyöt talált, ha a szeretett nő felsóhajt: „Ez olyan klassz, tedd fel még egyszer!” Erroll Garnerrel jártunk így sok-sok évvel ezelőtt, és azóta, bárhová költöztünk, a Concert by the Sea jött velünk. Az utóbbi időben pedig zsebre vágva már napközben sem marad otthon, akárhol akármikor lejátszható a telefonról.
Dedikált promóciós fotó az ötvenes évek közepéről
A hangminőségre nem nagyon kell ügyelni. Úgy vacak, ahogy van. A dob és a bőgő alig hallatszik, a zongora kicsit elhangolódott. Garner triója 1955. szeptember 19-én, a koreai háború sebesültjei kedvéért a kaliforniai Fort Ord támaszponton, egy kápolnából átalakított teremben adta a koncertet. A felvételről két verzió is van, egy hivatalos, meg egy igazi. Mindkettő szerint egy Will Thornbury nevű dzsesszkedvelő készítette be magnóját és egyetlen mikrofonját. A „jogtiszta” magyarázat alapján Garner tudtával, hogy a súlyos sebesülteknek is lejátszhassák a koncertet. A muzsikus menedzsere,
Martha Glaser azonban úgy mesélte el a sztorit a The Wall Street Journalnak, hogy teljesen véletlenül bukkant a színpad mögött forgó magnóra, amelyről előzetesen nem szóltak nekik. Garner minden addigi lemezéből ígért egy példányt Thornburynek, de nem hagyta nála a szalagot, és amikor visszaért vele New Yorkba, lejátszotta régi ismerősének, a Columbia hanglemezcég dzsesszrészlegét vezető George Avakiannak.
Az album heteken belül a boltokban volt, és az év vége előtt egymillió példányban kelt el. Két szempontból is az úttörők közé számít: az egyik első koncertlemezként vált az egyik első „milliomossá”. Ahogyan a kritikusok írták, minden tökéletlenségével együtt maga a Művészet. Pedig a szakirodalom szerint Erroll Garner nem csinált semmi mást, csak hozta önmagát. Minden koncertje ilyen volt, legfeljebb nem ennyire. Akár saját darabjait játszotta – leghíresebb szerzeménye a Misty című ballada –, akár mások kompozícióihoz nyúlt, mindig bravúros technika, áradó életöröm és muzikalitás jellemezte. Remek bal kezét nem csak ritmizálásra használta, ugyanúgy tudott vele dallamot játszani, mint briliáns jobbjával.
A műfaj történetének egyik legnagyobb rögtönzőjének koncertjei előtt sosem lehetett tudni, éppen mi lesz a repertoár, de még az egyes számok bevezetőjéből sem feltétlenül derült ki, mi következik. Kísérőzenészei ilyenkor aggódó arccal figyelték, mikor kell belépniük, és egyáltalán, mit játszik. Nem csak a zenében, minden másban is improvizált. Nem készített terveket. Állítólag istenien főzött, de sosem követett receptet, fűszerezett, ahogyan éppen az eszébe jutott. Zenéje a swingből nőtt ki, de otthonosan mozgott a bebopban, és persze minden leütött billentyűjében ott volt a blues is. Abszolút hallásához félelmetes memória társult. Egy New York-i Emil Gilelsz-koncert után hazament, és szinte az egész estét lejátszotta hallás után.
hirdetés
Ami azért is elképesztő, mert sosem tanult zongorázni, és élete végéig nem látta szükségét a kottaolvasásnak. Ez az alig 158 centire nőtt óriás, aki alá telefonkönyveket kellett rakni, hogy felérje a billentyűket, teljesen autodidakta módon, magától lett zseni. Philadelphiában született 1921-ben, és háromévesen már a zongorát püfölte –utánozta a bátyját, Lintont, aki szintén dzsesszzongorista lett, bár sosem vált igazán híressé. Tizenegy éves korában már pénzért játszott a folyami kirándulóhajókon. Később remek együttesekben zenélt, még Charlie Parker oldalán is felbukkant.
A Concert by the Sea lemezen társai, a bőgős Eddie Calhoun és a dobos Denzil Da-Costa Best sem akárkik. Az előbbi Billy Holiday és Miles Davis együtteseiben is megfordult, utóbbi a „seprűzés” egyik legnagyobb mestere. Kár, hogy nem nagyon lehet hallani őket. Amit még nem lehet hallani: a teljes koncertet. A Sony archívumában még mindig őriznek legalább négy kiadatlan számot, amelyeket annak idején azért nem tettek fel a lemezre, mert a Columbia más albumain már szerepeltek Garnertől.
Egy másik érdekesség, amit szintén nem lehet jól hallani, az Erroll zongora játék közben szokásos dünnyögése-éneklése. A koncert zárópillanata azonban sok mindenért kárpótol és a műfaj egyik szállóigéjé vált. A műsorközlő odahívja a mikrofonhoz Garnert, szólaljon már meg végre, hiszen egész este nem mondott semmit, pedig remek hangja van. Mire ő beledörmögi a mikrofonba: „Nincs olyan jó, mint Louis Armstrong.”
