A könyv szerzője végül úgy döntött, steril képeket készít a Kádár-kockákról: nincsenek emberek, zavaró antennák, csak maguk az antropomorf épületek sajátos festésükkel Katharina Roters

Nagyjából a hatvanas-hetvenes években, húsz év alatt legalább félmillió ilyen sátortetős kockaház épült fel a magyar falvakban, és hiába nevezték az írástudók fattyúhajtástól kezdve a hagyományos, hosszú parasztházak gyilkosáig mindennek – még a központi típusterv későbbi mítosza sem volt igaz –, szinte spontán vírusként vált a mai falvak leggyakoribb és a lakótelepi tömbök mellett az ország másik legmeghatározóbb épülettípusává.

És ez beletartozik a mi vakfoltunkba is, jelentőségére az építészek jó része még mindig mint valami víruséra tekint. Talán ezért nem ez lett az idei velencei építészeti biennále nyertes pályázata sem – a szakma ma is finnyásan, lenézően félrenéz inkább – a valóságnak az a kedvezőtlen ténye, hogy a XX. század második felében ez volt a valódi népi építészet, valahogy nem illeszthető bele a délibábosan elképzelt nemzeti keretekbe.

Persze Katharina Roters sem tekinthető teljesen kívülállónak. A német fotográfus férje magyar, ő 2003 óta él Magyarországon. A Hungarian Cubes című könyv szerzője Németországban nőtt fel, és miután Magyarországra költözött, felfedezte ezeket a színes kockaházakkal. Több mint tíz éve fényképezi őket, és őt nem is a házak formája, hanem a homlokzatdíszítések ragadták meg. Egy német ösztöndíjból utazgatott és fotózott, majd amikor a doktorija miatt három évre Pécsre költözött, szinte faluról falura járva dolgozott.

Baranyát jól ismerve, tette például azt a meglepő megállapítást, hogy a hatvanas-hetvenes években tetőző Vasarely-kultusz itt a falusi homlokzatokon is nyomot hagyott. Ezer képet készített, ezekből 120 került be abba a kötetbe, amelyet egy svájci kiadó adott ki.

De mi az, amit ebben a könyvben láthatunk? Építészettörténet, fotó vagy kortárs képzőművészet? Leginkább sajátos vizuális antropológia: a kutatásban a kezdetek óta részt vesz a férj, Szolnoki József képzőművész is, aki fotózás közben interjúkat készít a házak tulajdonosaival, és adatokat gyűjt az egykori építésről. A szerző először csak fotózott, majd átalakította/egységesítette a képeit. Nincsenek emberek, fák, zavaró antennák vagy villanyoszlopok, így a díszes homlokzatú házak mintha egy enciklopédikus festménysorozatnak az elemeivé válnának.

És így a jelentésük is más lesz, sokkal erősebben kidomborodik például a homlokzatok külvilágnak szóló, reprezentáló, „kivagyi” gesztusa, a szociológia nyelvén: „annak közlése a nyilvánosság felé, hogy mely csoportok szolgálnak referenciaként számunkra”, és az ornamentikában a kor szelleme csapódik le (popart, sgrafitto, Mondrian, Vasarely stb.). A díszített homlokzatok ugyanakkor olykor vakolatplasztikának hatnak, és mint valami ornamentális pásztorbot, egyszerűek és geometrikusan nonfiguratívak is, egy évtizedekkel korábbi „népművészetre” utalnak, amely spontán modernista motívumokkal akart minél városibbnak látszani.

Azt sem nehéz észrevenni, hogy ezek a szemből, az utcáról fotózott kocka- és nem annyira kockaházak mennyire antropomorfak. Különösen két ablakszemmel: mint egy-egy emberi arc, a félig vagy teljesen leeresztett redőnyökkel pedig mintha figyelnének, szembenéznének vagy éppen pislognának.

Mint említettük, nem ez a projekt győzött a biennále magyar pályázatán, csak második lett, így nem velencei kiállítás lett belőle, hanem könyv és egy folytatódó kutatás.

Ahogy a XX. század legjellegzetesebb népi épülete a sátortetős kockaház lett, úgy talányosak azok a spontán építészeti motívumok is, amelyek homlokzatukat országszerte díszítik. Hamarosan a skanzenbe is bekerülnek: Szentendrén már csak a felépítésére vár az első sátortetős kockaház.