Lelkem mélyén nem mondtam még le arról, hogy a Parasztoperát hangokkal is meg fogom még egyszer hallgatni, operaként. Tudom, hogy nem ez a lényege, nem kellenek hozzá szopránok és baritonok, hogy ez alapvetően történet zenével, nem zene történettel, mindenki tudja, hogy Pintér Béla, de sokan elakadnak, hogy ki is, melyik Darvas is a komponista? Darvas Benedek. Népzene és barokk recitativók, amúgy meg a legeslegjobb zene benne a Whiter Shade of Pale – bár abban is van egy erős barokk zönge, szóval minden a helyén van.

Helyén van az előadás a Városmajorban is, kár, hogy nem nézik többen. Temesvárról jött ez a változat, Szikszai Rémusz rendezése, a balladát egy kicsit jobban a földhöz szögezi, mint a korábbi színrevitelek, ugyanakkor sötét angyalok is kóvályognak a színpadon, néhányan közülük hangszerrel a kezükben.

Még azt sem tudom megmondani, hogy ettől könnyebb, vagy sem. Nem baj, a darabnak ez a lényege, először csak nagyon vicces, aztán még mindig nagyon vicces, de jönnek az árnyékok, a végén pedig tökéletesen elborul. Egy perce még vidáman nevettünk szerencsétlen voltunkon, most meg már csak ülünk, és nézünk magunk elé, hogy miért is teszik velünk ezt az istenek. Ha egyáltalán ők teszik. Mert könnyen szalad az ember száján ki Oidipusz király, amikor a Parasztoperát nézi, ez is valami hasonló történet, egy bűncselekmény a régmúltban, csak fordított irányban. Nem a fiú öli az apját, hanem az apa a fiát, nem haragból, hanem előre megfontolt szándékkal.

Nem ez a fő különbség, hanem amitől ez a történet képtelen sorstragédiává válni. Nincsenek vétlenek, magunk erejéből válunk gonosszá. Hiszen még föl is ismerik a fiú kezén az anyajegyet, pont olyan, mint a mi Imre fiunké. Ha pont olyan, akkor csak gyorsan abba kell hagyni a gondolkodást, ami a tett halála lehetne. Itt nem keresi senki az igazságot. Az csak megérkezik magától. Ha van valami megható a darabban, az éppen ez a hit, hogy az igazság egyszer tényleg megérkezik, bármilyen szörnyű is az.

A rendezés minden erénye közül a legfontosabb most az, hogy más. Más ez, mint az eredeti, más, mint a pécsi, Mohácsi János rendezte előadás, hogy a Parasztopera tényleg éli a saját életét, az első a Pintér Béla-művek közül, amelyik függetlenedett a szerzőtől és társulatától. Kicsit olyan az egész, mintha Shakespeare sétálgatna a világban, nahát, ezek is játsszák a Hamletot, milyen szép is tőlük. Aztán rá kell jönni, hogy ez egyáltalán nem szívesség.

Legfeljebb a közönségnek szívesség, lehetőség, hogy újranézzük, észrevegyünk benne valami újat, összevessük emlékeinkkel vagy a jelennel, hiszen időnként még megy az eredeti változat is. Megtehetjük, hogy jobban értjük vagy máshogy értelmezzük, együtt éljünk vele, igazán úgy, mint egy operával. Előttünk válik klasszikussá a Parasztopera, nem furcsa?

Pintér Béla–Darvas Benedek: Parasztopera, Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház