galéria megtekintése

Varjú Vili az edzőtáborban

4 komment


Kelen Károly

Ifjúkoromban nagyon szerettem volna olimpianéző lenni. Az első, amelyet valamennyire közvetített a tévé, a római (1960) volt, de még a to­kióit (1964) is inkább a rádión követtem. A versenyek magyar idő szerint délelőtt voltak, de a Sony zsebrá­diómat – nagy kiváltság volt az akkor! – a kezemben tartottam, a fülhallgató drótját meg az iskolaköpeny ujjában vezettem fel.

A bajnok uzsonnája
A bajnok uzsonnája
Bánhalmi János / Népszabadság/archív

Lehet, hogy izgalmamban éppen Varjú Vili bronzérmes dobásánál kiáltottam fel? Mindenesetre lebuktam, és a rádió számtantanárilag elkoboztatott. Az intőt viszont félelem nélkül mutattam meg apámnak, pedig dühös rám mordulás közben írta alá: – Hülye vagy, ­fiam, most már csak délután tudhatod meg az eredményeket!

 

Úgy emlékszem, Mexikóvárosból (1968) már viszonylag sokat adott a magyar tévé, a müncheni (1972) közvetítés pedig mindenre kiterjedt, ami érdekelt (minden érdekelt!). A kép fekete-fehér volt, de az nem zavart, a színek nem tartoznak a sport lényegéhez. (A Népszabadság csak az új évezredben kezdett színes fotókat közölni. Akkor éreztem először a fontosságát, amikor 2000-es, sydney-i győzelme után Kovács ­Ágnes a mi lapunkban piszkos körmökkel tette a kezét a medence ­szélére, a Magyar Hírlapban meg ugyanazon a képen látszott, hogy piros-fehér-zöldre vannak lakkozva!)

Azt hiszem, Los Angeles (1984) óta világos nekem, hogy tévén sokkal többet lehet látni, mint ha a biztonsági ellenőrzésekkel spékelt városban kénytelen egyik helyről a másikra rohangálni az ember.

1966-ban például Budapesten rendezték az atlétikai Európa-bajnokságot, és még a délelőtti selejtezőkön is nagyságrenddel többen voltak a Népstadionban, mint ma a magyar bajnokság döntőjén. Pedig volt itt hagyománya az atlétikának és a nézésének is. Emlékszem, apám a Knopp utcai Beszkárt-pályára – vagy akkor már Sport utca volt?, de még biztosan nem BKV Előre-stadion! – vitt ki egy magyar–szlovák (nem csehszlovák!) válogatott viadalra, hogy „ellenőrizzük ­Cinóber – azaz Kalocsay Henrik távolugró – formáját".

Szóval a budapesti Eb-n a négy évvel azelőtti belgrádi Eb győztese, Varjú Vilmos ismét esélyes volt, és nem merem biztosan állítani, de inkább 60, mint 50 ezren ugrottunk talpra, amikor 19 méter 43 centiméterre dobta el a golyót! Nyilván csorogtak a könnyeim, amikor eljátszották neki a himnuszunkat.

Mindenki csak Vilinek szólította, ahogy a kor másik óriását, a kétszeres olimpiai bajnok birkózó Kozma Istvánt meg Picinek.

Mindenki szerette őket, kijárt nekik a becézés, pedig azt tudni lehetett, nem kis fejfájást okozott a sportvezetőknek, milyen „szocialista simlikkel" teremtsék elő az egész tornászválogatottat bizonyosan jóllakató mennyiséget, amit ez a két „amatőr" világklasszis egy ebédre betermelt.

Valószínűleg a tatai edzőtáborban készült a felvétel. Tessék megfigyelni, hogyan néz a mi drága Vilink ­erre a jól összeválogatott fehérje- és vitaminbevitelre.

– Ennyivel akarjátok kiszúrni a szemem? Hogyan tartsam így a versenysúlyomat?!

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.