– De miért csak 1954-ben rendezte meg a Liliomfit?
– Kirúgtak a főiskoláról, mert megcsináltuk a betiltott úttörőfilmet Bacsó Péterrel és Banovich Tamással. Fel kellett volna járnom a pártközpontba udvarolni, de én ezt ellazsáltam. Később elküldtem a francba a filmközpont akkori igazgatóját, akit a Röltexből helyeztek éppen oda, és egy ideig traktorosként kellett dolgoznom. Nem bántam meg, nagy barátságok születtek. Aztán visszatérhettem első asszisztensként. Sztálin halála kultúrpolitikai irányváltást is hozott, az addig erőltetett munkástémákon túllépve, szórakoztató film is jöhetett. Elhurcoltak a Madách Színházba megnézni Szigligeti Ede Liliomfiját, Bacsó ötlete volt, hogy ebből remek filmvígjáték készülhetne.
– Az Egymásra nézve annak idején több mint forradalmi volt. Hogy sikerült átvernie a rendszeren?
– A nagy robbanás tulajdonképpen 1971-ben volt. A Déry Tibor-novellákból leforgatott Szerelem előkészítette a helyzetet, utána mintha bármit elnéztek volna nekem. Pedig szinte érthetetlen, hogyan mehetett át a nyilván ’56-os börtönéből szabadult főhős története. A film egyik nemzetközi bemutatója után egy újságíró meg is kérdezte, melyik országban forgathattam le. Ez után jött még az Erkölcsös éjszaka és a Macskajáték. Szóval már-már várták tőlem a következő tabudöngetést. Amikor Galgóczi Erzsébettel megírtuk a forgatókönyvet, a minisztériumban szó nélkül rábólintottak.
Első gondolatom az volt, hogy Törőcsik Marival és talán Psota Irénnel forgatok, de az elképzelhetetlen és hihetetlen lett volna, hogy ők ketten egymást megcsókolják.
Ezért mentem Lengyelországba színésznőt válogatni. Az Egymásra nézve már a negyedik filmem volt Cannes-ban. Gilles Jacob fesztiváligazgató Pestre jött megnézni a még nem is kész művet, és volt egy kérése: amikor Andorai Péter lelövi Grazyna Szapolowskát, ne ürítse bele mind a hat golyót. Belementem. Óriási siker volt, de itthon nem engedték, hogy Oscarra nevezzük.
|
| Teknős Miklós / Népszabadság |
– Számos filmes rendszerváltást élt meg, mi a véleménye az aktuálisról?
– Levegőben lógó kérdés ez. Zseniális emberek, mint Gothár Péter vagy Jeles András, fuldokolnak. Amikor én és generációm készítette a filmeket, négy stúdió működött. Ezen belül voltak művészeti tanácsok, ahol rágtuk a forgatókönyveket. Ezekbe a műhelyekbe mindig bevettünk fiatalokat. Ezt a rendszert szétlőtték, és jött a szlogen, hogy el kell szakadni a politikai filmektől. A főiskolán elkezdték azt a szemléletet oktatni, hogy „csak arról csinálj filmet, amit átéltél”, ebből elképesztő belterjesség következett. A Moszkva tér egy szimpatikus főiskolai vizsgafilm, de nem volt senki Török Ferenc mellett, hogy megmondja neki, mik a hibái. Ezért az új filmjét, a Senki szigetét már csak pár ezren nézték meg. Szász János elkészítette A nagy füzetet, melyben hemzseg az emberi kegyetlenség iránti tisztelet és vágy. Rossz helyen keresgélnek. A jó képességű művészeknek is szükségük volna szakmai párbeszédre.
Most pedig Andy Vajna a szuverén főnök, hazaviszi a feleségével elolvastatni a forgatókönyveket, minket pedig senki sem kérdez meg, pedig nála jobban tudjuk, hogyan kell az amerikai dramaturgiába becsempészni némi magyarságot.
– Akkor mi lesz itt?
– Harcolunk, hogy legyen egy másik ablak a Vajnáé mellett, mert most minden nála összpontosul. Mi, vagyis Szabó István, Gothár, Sára Sándor, Jankovics meg én, akiket beválasztottak a nemzet filmművészei közé, megpróbálunk közösen tenni valamit. De a helyzet nagyon nehéz. Régen volt egy szakma, mindenki mindenkivel beszélt. Volt rangja.
Névjegy
Makk Károly Filmrendező, forgatókönyvíró, a Nemzet Művésze, 1925. december 23-án született Berettyóújfalun. A modern magyar film egyik legjelentősebb, mégis, tán legtalányosabb életműve az övé. Főbb művei: Liliomfi (1954), Ház a sziklák alatt (1959), Elveszett paradicsom (1962), Szerelem (1971), Egymásra nézve (1982), Egy hét Pesten és Budán (2003). Több forgatókönyvön is dolgozik.
