Végel László Neoplanta, avagy az Ígéret földje című regényét használta kiindulópontnak Gyarmati Kata dramaturg, és az Újvidéki Színház remek társulatával Urbán András rendezett egy töredezett, első látásra nem illeszkedő puzzle-darabokból szerkesztett, mégis svungos előadást. Politikai színház, persze; de akit kiráz a hideg a szótól, mondhatja történelminek vagy kortársnak is. Hosszú asztal mögött ülve néz farkasszemet a közönséggel tizenegy, tetőtől talpig feketébe öltözött színész, majd belevágnak az egymást követő felszabadítások mozaikos megjelenítésébe.
Három fiákeres – szerb, német, magyar – harcol egymás mellett a háborúban, és hol Oswald, hol Novák, hol Pavletic menti meg az életüket, hol a némettől, hol a magyartól, hol a szerb (jugoszláv) partizánoktól. Aztán mégis úgy fordul a kacskaringós történelem, hogy egyikük megöli a másik kettőt... Vagy ott van Újvidék főterén a legendás Dornstädter kávéház, avagy cukrászda, ahol egykor, amikor hideg pezsgőt és hozzá Eszterházi-(Esterházy?) tortát fogyasztott az úri népség, az előkelő Meinert kisasszonyt választották meg bálkirálynőnek, majd pár év múlva ugyanitt a felszabadító orosz katonák rajta (és másokon) töltötték kedvüket, amit végignéztek odakintről a bámész újvidékiek.
És szól a színpadon a Moszkva-parti esték oroszul, felel rá a Lili Marleen magyarul. A vetített feliratozással dúsított szöveg olykor csak fut a néma színészek feje fölött – tömény líra telepszik az előadásra ilyenkor, amikor olyasmik történnek, amikre már semmilyen nyelven nincsen szó. Merészen és hibátlanul ritmizál a rendező, és profin dolgoznak a színészek: az „üres” pillanatok, gyors átdíszletezések (bár a szó túlzás, hiszen a díszlet szinte semmi, de olykor az ember is díszlet, mint a megerőszakolás után „ottfelejtett” Meinert kisasszony) engednek egy mély lélegzetvételt, egy sóhajt, hogy aztán új alakban térjenek vissza a játszók a következő jelenetre.
Ezt nyomja meg a zene is rendesen – hiába, az elnyújtott hatásra van itt kihegyezve minden. Az is, amikor – már Tito uralkodásának idején – hosszan idomítják a magyar pincért a „király” közelgő látogatása előtt, hogyan is kell öntudatosan és hitelesen eldarálni, milyen boldogok a magyarok arrafelé... Jut eszünkbe ez-az, ott és később. Nem szülünk öt gyereket azért, hogy ne vesszen ki a magyar Újvidékről, mondja az egyik szereplő, és máris az asszimiláció kényes és bonyolult konfliktusának közepében vagyunk: anyanyelv, mi az? Milyen nyelven álmodunk, gondolkodunk; mihez ragaszkodunk, amikor a nyelvhez ragaszkodunk, úgy, hogy természetesen beszélünk szerbül is, vagyis a kultúránk már hibrid, ettől sajátos. Hogy mennyire, azt valóban az újvidéki író-krónikás, Végel László életművéből lehet tudni.
Amiként azt is, ami ebből a drámai-lírai újvidéki előadásból is süt nagyon, ráadásul igen „fesztivál-kompatibilisen”, hiszen egy közepes méretű furgon elég a mozduláshoz: egészen a legutóbbi idők háborújáig és azon is túl, forrnak a nemzetiségi indulatok; összecsapnak az erős, bár politikai erővé válni nem tudó békevággyal – és közben ott van a város, „vagyunk lakói, neve is van”, mondhatja ki-ki az anyanyelvén.
Végel László – Gyarmati Kata: Neoplanta. Újvidéki Színház
