Ahol legalább a szellemesség igénye vagy vágya jelen van. Az erőfeszítés eredménye így is kérdéses. Az első ilyen enyhhelynek, mondhatni oázisnak a Heti Hetest találtam. Nem akkor, amikor néztem, mert akkor még reméltem jobbat is, inkább csak utólag. Mondjuk, ezt sem gondoltam volna, amikor néhány éve (évtizede?) szomorú búcsút vettem ettől a műsortól. Nem tudtam felfogni, mi a jó abban, ha okos, tehetséges, a maguk szakmájában sikeres emberek, ahelyett, hogy szellemesek lennének, netán okosan csevegnének, mindenáron viccelődni próbálnak, félmondatos, netán egyszavas csattanóval szeretnének folyton célba találni. Az eredmény pedig az, hogy mondjuk öt ökörködésre jut egy vagy két elmésség. Rögtönzésnél nem is rossz arány, de nézni, hallgatni csekély öröm.
Ezúttal azzal bolondították meg az alaphelyzetet, hogy néhány évtizeddel későbbre képzelték magukat, és a jövőből próbálták meg cibálni a mostani oroszlán bajszát. Bár ezektől a kísérletektől bizonyára egyetlen álmos ragadozó sem ébredne fel, az ugrás a jövőbe viszont azzal a kétségtelen előnnyel járt, hogy bőven lehetett tréfálkozni az öregséggel. Betegségekkel, elesettséggel, kórházzal. Örökzöld témakör. És igazán megnyugtató felismerni, hogy még mindig az aranyér a legviccesebb kórság. A Hernádi Judit és Verebes István távollétében kissé megfogyatkozott csapat egyébként többször is emlegette Havas Henriket.
|
Heti Hetes harminc év múlva: Para Kovács Imre, Gálvölgyi János. Ábel Anita, Jáksó László, Hajdu Steve, Kern András és Farkasházy Tivadar
RTL Klub |
Akit viszont élő adásban is láthattam, mégpedig az M2 Itt vagyok én című műsorában. Ahányszor véletlenül odatévedtem, elégedett, mondhatni élvező mosolyába botlottam. Lehet, hogy ott kellett volna maradnom. Csak hát, amikor éppen nem Havas Henrik volt a képen, akkor itt is fiatalok ugráltak és daloltak.
Így hát megpróbálkoztam konzervatívabb élvezettel is. A szolnoki színház hagyományos gálájáról a Duna TV-n azonban egy perc alatt elűzött Balázs Péter széles jókedve, amellyel gondtalan derűre szólított fel, majd kiérdemesült operettprimadonnákat konferált be.
Maradt hát a másik véglet: Sas József.
Mondjuk azt sem gondoltam volna, amikor Komlós, Hofi, Árkus távoztával ő maradt a porondon, hogy még örülni fogok neki. Pedig kimondottan jólesett, amikor kivénhedt, múltbeli emberként Zerkovitz dalának parafrázisával oktatta gyermekét, hogyan kell ma karriert csinálni: „Tanulj meg, fiacskám, politizálni". Többnyire még szellemes is volt a szöveg, nemcsak keménykedő. A műsor egyébként most sem szellemesebb, mint a címe: Zsebrepacsi.
Jócskán van benne malackodás. Ami ősrégi kabaréhagyomány, csak éppen kiveszett belőle a lényegi tartalom. Valaha lázadást, a bevett normák felrúgását jelentette. A csoda az, hogy ma is hat. Mindig akad egy-két néző, főképp hölgy, aki úgy kaccan fel egy-egy erősebb szó hallatán, mintha százéves Csipkerózsika-álomból ébredne éppen. Pedig a villamoson bármikor vaskosabb kifejezéseket hallhat. Az emberi természet, benne a humorérzék is, kismerhetetlen.
Sas József elszánt öntudattal művel egy kihaltnak látszó műfajt, a politikai kabarét. És hovatovább valóban körülveszi őt az utolsó mohikánok bús-mókás glóriája. Mérhetetlen öntudata már nem irritál, inkább együttérző mosolyt fakaszt. A Fészek Klub szegényes díszletei közül, egy térkép elől, amelyen minden helynév Felcsúttal végződik, küldi harcias üzenetét a hatalomnak. Az ember tragédiája szavaival Luciferként küzd az Úrral. És nem kevesebbet állít, mint hogy „hol a kabaré lábát megveti, világodat meg fogja dönteni".
De szép lenne, ha igaz lehetne.
