Érettségi után a metróban keltette fel a figyelmét a hirdetés. Hároméves fényképészképzésre lehetett jelentkezni, s Laczkó akkor és ott úgy döntött, belevág a dologba. És alig telt el egy kis idő, máris ott találta magát a tanára, Zalka Imre mellett az abai fesztiválon.
Zalka egy már majdnem kihalt szakmát, a vándorfényképezést támasztotta fel,
egy Barkasszal járta a népesebb nyári rendezvényeket, ahol felállíthatta a kameráját és a fényképekkel teli referenciatáblát.
Már segédként is hamar megértette, hogy nem könnyű szakma ez, hiszen nemcsak a fényképészt, de a portrék alanyait is az ismeretlenbe hívja. Pontosabban a múlt egy olyan távoli részébe, amikor még azt hitték, hogy a fotográfia, ez a furcsa mágia nem csupán az arcot, de az emberi lelket is rabul ejti. A legtöbb fesztiválozó, a látogatók kilencvenöt százaléka nem nyitott az időutazásra,
elintézi az egészet azzal, hogy fényképezni ő is tud a maga kis szappantartójával, ráadásul a digitális világ csak úgy ontja magából a pillanatfelvételeket.
A maradék öt százalék viszont kapható arra, hogy kicsit mélyebben a zsebébe nyúljon.
Laczkó is tudja, hogy a mai, drága nyersanyag alapján meghatározott árak hazavághatják a kíváncsiak pénztárcáját, de azért még kaphatók a kalandra. Arra, hogy belépjenek a laborként is szolgáló Képfényező készülékbe, öt-hat másodpercig ne izegjenek-mozogjanak, majd megvárják azt a harminc-negyven percet, amíg a fényérzékeny papíron végül kivehetővé válik a portréjuk.
Ahhoz, hogy a maga lábára álljon, és teljes jogú tagja legyen az igen szűk, négy vagy öt tagot számláló magyarországi vándorfényképész céhnek, előbb még be kellett jutnia a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia szakára.
|
| Fotó: Krisztián Torma / Népszabadság |
Itt történt, hogy az egyetem felkérést kapott a reneszánszt ünneplő fesztiváltól, hogy csatlakozzanak valamilyen látványossággal a színes rendezvényhez. Laczkó ma már nem tud elég hálás lenni a tanárának, Drégely Imrének, hogy a felkérést egy az egyben lepasszolta neki. Ő pedig nekilátott, hogy elkészítse a maga camera obscuráját, amelyet Képfényező készüléknek nevezett el. A gép megépítését javarészben a fesztivál, kis részben ő maga finanszírozta. Később viszont már arra is rájött, hogy miképpen tudná hasznosítani az egy épület bontásából megmaradó faanyagot (hajópadlót, párnafát), hogy semmi pénzből elkészüljön a következő masina.
Pócsmegyeri házának padlása ma színültig van olyan talált tárgyakkal, hulladéknak tűnő maradékokkal, amelyek arra várnak, hogy a fejében zsongó ezernyi ötlet egyik alkatrészévé váljanak. Néhányról már azonnal tudja, hogy mihez kellenek, mások csak várnak a sorukra. Bár ma már tartja magát a szigorú szabályhoz: csak akkor visz haza új darabot, ha előtte kettőt kidobott.
A Millenáris Parkban vagy két hétig üzemeltette az általa épített kamerát, amikor rájött: ez az ő útja. Szülői segítséggel megvette a már említett Volkswagent, és nekivágott a fesztiválszezonnak. Hamar elkapta a szakma romantikája, bár vannak árnyoldalai is.
Általában öt képnél jön ki nullára, miközben átlagosan öt-tíz fényképet készít naponta. Tizenhét portré a rekordja, de ez úgy jött össze, hogy aznap szinte a vécére se ment ki, nem evett és alig ivott. Miközben a mozgó labor általában olyan, mint a szauna, a nap végén úgy lép ki a harmincfokos kánikulába, ahogy más hűsölni megy a plázába.
A síkfilm, amivel dolgozik, nem olyan régi, mint a vándorfényképészet, de a XX. század elejéről származó nyersanyag ahhoz elég drága, hogy a fényképész ne hibázzon. Egy négytagú családot már nem könnyű elhelyezni a 18×24-es méretű papíron, miközben az élességet csak azzal állíthatja, hogy ide-oda mozgatja őket egy igen keskeny sávban az optika előtt – elég az egyik gyerek óvatlan mozdulata, hogy homályossá váljon a kép. De ha minden jól megy, és feldereng a papíron a maga sokszínű fekete-fehérségében a kép, és valamilyen gyerekes öröm vesz erőt még a legjózanabb felnőtten is, akkor Laczkó biztosan tudja: megérte minden vesződés.
Azóta a kameráját is lecserélte az Útonlevészeti képörökészre, és a kezdeti mütyüröktől eljutott a csak teherautóval szállítható, több százezret érő, bonyolultabb szerkezetek megépítéséig. Mint a Térnézészeti hatlyukvány, vagy a már említett Körtükrészeti nyolcszögvény. Ez utóbbi szintén nagy látványosságnak számít a vásárokon. Az optikai játék a nyolcszögletű sátorban egy tükör és egy periszkóp segítségével az asztalra varázsolja a sátron kívüli világ képét. Az asztalt mozgatva lehet állítani az élességet: feljebb emelve a távoli dolgok vehetők ki jól, lejjebb engedve a közeliek.
Persze a vándorfényképész-szakmának épp az a hátránya, ami az előnye is: a szabadság. Nem lehet rá alapozni, mert a vásárok, falunapok nem adnak anyagi biztonságot, sosem lehet megsaccolni, hogy hányan élnek a portrékészítés lehetőségével. Néha a kutya vacsorája is biztosabbnak tűnik.
A fix munkahely viszont nem engedné meg, hogy szabaddá tegye a nyarát, ami a vándorfényképezés igazi szezonja. Ilyenkor, ősszel csak elvétve hívják ide-oda. Pedig most már nem csak magára kell gondolnia, hiszen másfél hónapja megszületett a kisfia, Huba.
Így aztán ma már kályhákat is épít. Ezt is a véletlennek köszönheti. Néhány évvel ezelőtt költözött Budapestről Pócsmegyerre, ahol vett egy hosszú, sokkéményes parasztházat. A kémények szinte követelték a kályhákat, és akkor jött rá, hogy három megrendelése esetén már jobban jönne ki, ha ő maga tanulja meg a szakmát. Mondanom sem kell, hogy már a különlegesebb igényeket kielégítő kályhák tervezésétől sem riad vissza. Miközben ezer és egy alkalmi munkája is akad.
Ha kell, házat bont, villanyt vagy vízvezetéket szerel, kertészkedik vagy konyhabútort épít. Igen, mert azt is lehet. Főleg akkor, ha a bútor tartószerkezete téglából áll össze, s csak a polcok, fiókok és ajtók készülnek fából. Egy időben kecskéket is tartott, és maga termeli meg az asztalra kerülő zöldséget a veteményesben.
Ez mostanában olyan jól sikerült, hogy hetvenüvegnyi lecsó hever a spájzban. Világvége esetén ellennének egy ideig, mondja mosolyogva. Tévét tizenöt éve nem néz, de ettől még nem él a kőkorszakban, az internet kattintásnyi közelségbe hozza a világot. Ahogy őt is el lehet érni a honlapja révén.
Persze nem ő lenne, ha közben ne mocorogna még ezer ötlet a fejében. Most két nagyobb vállalkozás foglalkoztatja. Az egyik a mélyszegénységben élő emberek fűtési gondjait megoldó projekt nevet viseli, és olyan kályhák tervezését és megépítését jelenti, amelyek olcsón, egyszerűen és hatékonyan adnának meleget. A másik egy speciális fényképezőgépeket készítő manufaktúra létrehozása lenne. Olyan gépek lennének ezek, melyek működése különleges fotográfiai effektusokon alapulna.
Ennél konkrétabbat nem mondhat, mert az már üzleti titoknak számít. Egyelőre viszont ő maga a vállalkozás legnagyobb ellensége: annyi mindennel foglalkozik, hogy még nem jutott el odáig, hogy megtegye az első lépéseket. Az ötlet úgy várakozik most a fejében, ahogy a padláson az innen-onnan összehordott lomok. Egyszer úgyis lesz belőlük valami.
Télen, amikor egyre hosszabbak az éjszakák, talán lesz ideje újra átgondolni. De ahogy tavasszal visszatér a fény, és egyre melegebb lesz, már úgyis csak az foglalkoztatja, hogy ideje bepakolni a felszerelést, és nekivágni az országnak.
Olyanokat keresni, akik nem félnek attól, hogy a lelkük egy részét magához rántja a fényérzékeny papír.
És akik csak otthon, a portré alaposabb áttanulmányozása után jönnek rá, hogy cserébe viszont kaptak egy kis darabot a fényképész lelkéből is. Amely nem sárgul és nem fakul. Ott marad velük, majdhogynem örökre.
