A vizet pár évtizede máshonnan nyerik, az 1918-ban kialakított setét termesedés immár emlékpont. Később alagúthoz érkeztünk, amely a Gellért és Rudas fürdőt hivatott összekötni, a Ráchoz vezető oldalággal, az 1200 méteres járatba terveztek már kisvasutat, sőt trópusinövény-ültetvényt is. Jobbról csigalépcsőt találtunk, emez egy barlangba vezet fel, amelyet Aragonit-barlangnak, Karfiol-barlangnak és Szent Iván-barlangnak is neveznek, a jámbor névadó a szájhagyomány szerint kiterjedt gyógyító tevékenységet folytatott e helyt.
A budafoki Veréb utca barlanglakásainak titkait tárták fel nekünk ezután, amelyeket – miként a táj kiváló ismerőjétől, Appel Pétertől értesültünk – szabatosabb volna mélyudvaros kőházaknak nevezni, de nem nevezik, mert hogy nézne ki a táblán? A hely az elmúlt évszázadok sokat próbált mészkőbányászainak emlékét őrzi, hajdan sok százan laktak itt a kőbe vájva. Az utolsó lakó, özv. Tóth Győzőné a hatvanas években hunyt el, az egyik muzeális térré vált szoba-konyhában többnyire az ő, mondjuk így, roppant szerény tárgyaival szembesülhet a nagyérdemű. Torokszorító a látvány, szerencsére van a remek skanzenben falvédő is, ami lazít a szorításon, az egyiken részegen randalírozó atyafi látható ezzel a szöveggel: „Férjecském, ha pénzed a korcsmában nem hagyod / Akkor hozzád örökké hű maradok.”
Következőleg a Törley-gyár látogatóközpontjába lettünk speditálva, ahol elsőként egy csuda modern múzeumban ismerkedhettünk a pezsgő és a legendás család történetével. Egy hatalmas, fémlemezből szobort parafadugó-parafrázison át, egy ugyancsak gigantikus kvázi palack és pezsgőspohár súrolása után a pincerendszer több pontján megfigyelhettük, miként zajlik a pezsgőérlelés, arrébb egy reprezentációs teremmé alakított egykori degorzsáló- (seprőtelenítő) részleg falán 110 éves, bő húsz négyzetméteres, Zsolnay faliképben gyönyörkedhettünk. Az ábrázolaton az alapító Törley József talpig díszmagyarban köszönti az ógörög modorban alulöltözött esküvői menet tagjait.
Onnan Kőbányára hajtattunk. A 180 ezer négyzetméteres, bő 30 kilométer hosszú egykori sörgyári pincerendszerben elsőként egy hidegháborús óvóhelyet tekintettünk meg, erősen szorongva, egy különös városnéző túrákat szervező cég képviselőjének avatott vezetésével. Somogyi Levente megmutatta az egykori Duna csokoládégyár hőközpontját, majd egy óriási termet, ahol a világháborús bombázások idején kápolna működött. Befüleltünk egy vízzel borított járatba, búvárok gyakorlatoztak odabenn. Végül tisztáztuk a kérdést, hogy tudniillik laknak-e állatok életvitelszerűen odalenn. Láttak már néhány csigát, egeret és gyíkot, valamint egy nagyon sovány macskát, de egyik se jókedvében került oda, a mennyezeti szellőzőnyílásokon át estek be. Röviden tehát: nem.
