Út a pokol legmélyére

Mennyire megterhelő lelkileg ez a szerep?

- Az ajtók kinyitogatása óhatatlanul párkapcsolati emlékeket ébreszt az emberben. Adunk-e a másiknak hozzáférést bizonyos lelki bugyrokhoz? Olyan ez, mint egy lefelé tartó spirál, akár Dante pokla: le kell szállni a mélyére. A kínzókamra azt szimbolizálja számomra, mennyiféle kínzóeszközt találunk ki, hogy a másikat bánthassuk. Judit valódi szenvedése mégis a könnyek tavánál kezdődik. Vizuális típus vagyok, és dermesztő érzés elképzelni a mozdulatlan, tükörsima, sós tavat. A könny szerintem amúgy is a legkülönösebb fiziológiai jelenség: az anyaggá vált fájdalom.

Rost Andrea: Bartók igazsága, az, ha én rosszat csinálok, a másik sem tudja jól tenni a dolgát Teknős Miklós / Népszabadság

Judit hozzáállása – majd én megjavítom ezt az embert, én leszek az, akiért megváltozik – a legtöbb nőnek ismerős. Önnek is?

- Persze, tudjuk, hogy megy ez… Aztán a végén Juditnak is be kell állnia a sorba.

Ön szerint mikor törik meg végleg Judit? Amikor megpillantja az előző asszonyokat? Milyen szépek, milyen dúsak, mondja – immár magát hasonlítgatja hozzájuk, eltűnik az önbizalma.

- Te voltál a legszebb asszony, mondja a Kékszakállú, és ez a múlt idő, ez gyilkos. Judit még ott van, de már sosem lehet ő a jövő.

Elképesztő érzelmi skálát kell bejárnia a szopránnak egy óra alatt. Nem nehezíti ezt meg, hogy koncertszerű előadás során énekli Juditot?

- Szerencsére a Kékszakállú rendezése és színpadképe alapvetően is minimalista, talán nem olyan nagy a különbség, mint egyéb operáknál. De Judit személyisége olyan összetett, hogy a partitúrát tanulmányozva eszembe jutott: mi van, ha Judit nem is csak egy nő? Mi van, ha csupán a Kékszakállú képzeletében létezik, a többi nőből összerakva? Ahogyan a tökéletes férfi is gyakran több ember tulajdonságaiból áll össze a nők fejében. Az is kérdés, mit erősít fel egymásban két ember egy kapcsolat során, hogyan rezonálnak egymásra.

Ezt Bartók tökéletesen leképezi a zenében.

- Így van. A szereplők nála száz százalékig egymásra vannak utalva: ha valaki hamis, a másik nem tud belépni. Micsoda mély igazság ez! Ha én rosszat csinálok, a másik sem tudja jól tenni a dolgát, és szép lassan eltorzul minden.

Hangilag milyen az ön Juditja?

- A hangszín fontos kérdés. Vannak a szerepben mély részek, emiatt előszeretettel osztják mezzoszopránokra. Szerintem ez egy fals megközelítés: a Kékszakállú épp attól jó, hogy két prototípus találkozik: egy nagyon férfias férfi és egy nagyon nőies nő. A hangszínben is ennek kell visszaköszönnie. A partnerem egyébként Mikhail Petrenko lesz.

Emberileg visszahat önre egy-egy nagy formátumú hősnő alakítása?

- Olyan tapasztalatot ad, ami segíthet bizonyos élethelyzetekben. Nem teljes szerepek, inkább egyes jelenetek, jellemvonások. Például a reménykedő Violetta a Traviatából: hátha ő az – énekli a nagyáriában. Nem így vagyunk ezzel mindannyian, akik a nagy szerelmet keressük? Vagy Gilda önfeláldozása a Rigolettóban, ami Desdemonáéval rokon – annyira szereti Otellót, hogy el is mondja: saját magam öltem meg. A Grófné második áriáját a Figaróból – hová lesznek azok a boldog pillanatok – nehéz volt elénekelnem a második válásom után. Gyakran eszembe jut: honnan tudhatott Bartók és Mozart ennyit a nőkről?

Ennek az operának melyik jelenete ismerős leginkább – amolyan profán módon – a való életből?

- Például a Kékszakállúnak az a nagy, forte C-dúrja, amivel bemutatja a birodalmát. Amire Juditnak infantilis, pianissimo válasza van: szép és nagy a te országod. Ez annyira valóságos, nem? Az életben is megtörténik: a férfi mutogatja a drága autóját, a lakását, miközben a nőt teljesen hidegen hagyja mindez. Pedig a pasi számára ez irtó fontos: Bartók nem véletlenül írta ide a legfortébbat… A nő megveregeti a vállát: jól van, ügyes vagy, megdolgoztál érte. Pedig őt akkor érdekli a legkevésbé a férfi, amikor azzal hivalkodik, amit megszerzett.