Másfél órás dokumentumfilm örökíti meg a magyar labdarúgó-válogatott Európa-bajnoki selejtezősorozatát – Muhi András Pires filmje komoly érzelmi hullámvasút, de látleletnek sem utolsó.
Sok sikert Franciaországban, az önöké volt a jobb csapat – int A nézését meg a járását című opuszra önkívületi állapotban bulizó magyarok öltözőjébe egy norvég. Elegáns gesztus, különösen édessé viszont az teszi, hogy az északi tévé szakkommentátorai térdüket csapkodták a röhögéstől, amikor a pótselejtezőkre összesorsoltak bennünket. Álomsorsolás, mi? Hát melyik magyar drukker ne nézne szívesen egy ilyen happy endet?
Egy sokéves ínség utáni katarzis megörökítése nyálasra is sikerülhetne, a rendező azonban szigorúan objektív, és ez jót tesz a filmnek. Muhi tíz évig futballozott a Fradi utánpótlásában, egész életét meghatározza a sportág, ahogy ő mondja: olyan neki, akár a drog. Ennek köszönhetően pontosan tudja, hová álljon, mire fókuszáljon, a kézikamera és a GoPro nyugtalansága pedig fokozza a hatást.
Vannak igazán erős pillanatok: az utolsó utáni percben kapott gólt követően kifakadó Dzsudzsák, aki félbeszakítja a románok érdemtelen egyenlítéséről vitázó társakat; Egervári Sándor búcsúja Louis van Gaal holland szövetségi kapitánytól, ahogyan halk, reszkető hangon közli: ez volt az utolsó mérkőzése, lemondott.
