Ráadásul a zenészi pályából egyre inkább hiányolta a missziót, azt a kihívást, hogy a munkájával valami olyasmit tehet, ami a társadalom szempontjából sem mellékes, még ha látszólag nem mozgat is hegyeket.
A tanítást az óvónő édesanya és az újságíró édesapa tette vonzóvá, utóbbi szintén állt pár évig a katedra mögött, amíg nem kezdett el dolgozni a Komárom-Esztergom megyei napilapnál. A diák Sulyok Blanka vélhetőleg nem jelentett volna túl sok gondot a pedagógus Sulyok Blankának, hiszen jó tanuló volt, kissé visszahúzódó, aki csak akkor beszélt, ha szólították, amúgy nem kereste a tanárok figyelmét. A tapasztaltabb Sulyok viszont már felismerte: a tanítás lényege, hogy igazodjunk a diákok személyiségéhez, és bizony egy csöndes tanulót is megváltoztat, ha sikerélmény éri az órákon. Akkor persze egy-két példa alapján még csak sejtette, hogy milyen is egy jó tanár, azt viszont már tudta, hogy milyen a rossz: megkeseredett, rugalmatlan, merev elképzeléseihez ragaszkodó, aki csak a sebezhető diákokkal szemben lép fel magabiztosan. Miközben annál nagyobb hibát nem is követhet el egy pedagógus, mint hogy ráerősít az osztálytársai által már amúgy is vegzált tanuló kiszolgáltatottságára. És ebből következik a mai oktatási rendszer egyik nagy hiányossága: alig vagy egyáltalán nem nevel a szolidaritásra.
Bár idealista volt már kicsi gyerekkorától kezdve, a valódi együttérzés mégis egy észak-németországi településen talált rá, nem sokkal az érettségi után. Az önkéntes diakóniai évet halmozottan fogyatékos, főként idős emberek gondozásával töltötte, távol az otthonától. Volt ebben kalandvágy, nyelvtanulási szándék és saját határainak feszegetése, hiszen az álmodozó, ám annál szórakozottabb énjének is meg kellett tanulnia, hogy idejében fizesse ki a számlákat, és ne hagyja bedugva a kenyérpirítót. Az év számos tanulsággal és egy máig tartó kapcsolattal végződött: tizenkilenc évesen egy kerekes székben ülő kiskamasz német lánnyal, Nadine-nal barátkozott össze, olyannyira, hogy mindmáig leveleznek. Ez a barátság már azért is különösen értékes a számára, mert még az egyetemi társaival kiépített kapcsolatok java része sem bírta ki az idő vagy a távolság próbáját. Az önkéntes év után ugyanis a Pázmány Péter Katolikus Egyetem német–magyar szakát végezte el, és innen már egyenes út vezetett egy budapesti faipari szakközépiskola, ahol 2010 szeptemberében kezdett el irodalmat tanítani.
Az idealista bölcsész álmai ekkor néztek először farkasszemet a valósággal. Akkor még úgy gondolta, hogy az egyedi tervezésű bútorokat készítő asztalosjelöltek talán a nyelvre is úgy tekintenek majd, mint amolyan megformálásra váró anyagra. De sokáig úgy nézett ki, hogy ebből nem lesz semmi. A diákoknál nem volt szöveggyűjtemény, nem is figyeltek különösebben, az okostelefonjukon élték az életüket. Ám őt nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen feladta volna. Először a kortárs költők, majd a rap és a slam poetry műveihez fordult segítségül, majd arra biztatta a diákokat, hogy a saját nyelvükre, vagyis szlengre „fordítsák" le a klasszikus és távolságtartó szövegeket. Így hangzik például Hamlet monológja a faipari változatban: „Lenni vagy nem lenni, ez itt a vaker, / Akkor jó az ember, ha tűri, mint egy fater. / Cinkjei minden cuccát megszüntetni stukkerral, / Egy álom se rendelkezik ilyen dzsukellal. / Szíve keserű, mint az egyhetes káposzta, / Rázkódásaival az epilepsziát rám hozta."
Végül a közösségi oldalon hozott létre csoportot, és rájött, hogy mindannyian jobban járnak, ha az unalmas és reménytelen házi feladatok helyett az efféle szövegeket teszi fel. Amikor a kilencedikes Sallai Alex Hamlet-monológja tengernyi lájkot kapott, arra gondolt: itt az ideje nyitottá tenni a virtuális szöveggyűjteményt. Így jött létre a Kozmaköltészet – Friss forgácsok elnevezésű csoport, amelyhez később olyanok is csatlakoztak, mint Lackfi János, Pion István és Kukorelly Endre, de feltűntek a Fedél nélkül című lap hajléktalan szerzői is. A „kozmaköltők" egy idő után annyira belejöttek a verselésbe, hogy hétről hétre szövegeket küldtek a Klubrádió Hátaztán című slam poetry-műsor Vándorszöveg elnevezésű rovatába.
Persze nem mindenkiből lehet költőt nevelni, nem is ez a célja Sulyok unortodox módszereinek, amelyek bármelyik szakfelügyelőt feldühítenék, hiszen nem a szentként kezelt tananyagot, hanem a diákokat tanítja. Már az is nagy dolog, hogy ki lehet zökkenteni valamivel a közönyös diákokat és kulturált kommunikációra bírni őket. Felvillantani a saját lehetőségeiket: sikeres érettségihez juttatni, továbbtanulásra csábítani. Megmutatni nekik a gettóból kivezető utat. Mert a szakoktatás jelenlegi rendszere igenis gettóba zárja a tanulókat, beszűkíti a lehetőségeiket, már azzal is, hogy nem praktikus, rugalmas tudást kínál, holott a szakma kívánalmai folyton változnak, megújulnak, miközben az iskolaváltást is ellehetetleníti. És képtelen szembenézni az alapvető problémákkal, mint például a lemorzsolódás. Nem ritka ugyanis, hogy 32-33 fővel induló kilencedikes osztályból csupán 17-18 gyerek marad a végére. És hogy mi lesz a kiesőkkel? Jó esetben felszívják őket a szupermarketek, rosszabb esetben állás híján a bűn útjára lépnek.
A tanárok óraszámának felemelésével épp abból kapnak kevesebbet a diákok, amire a legégetőbb szükségük lenne: a figyelemből. Ami adott esetben kiszúrhatná, hogy mi áll a rosszabbodó osztályzatok, a szaporodó hiányzások mögött. Figyelem híján marad a büntetés: harminc igazolatlan óra után a tanuló repül, a problémát pedig mindenki megoldottnak tekinti. De hát mi mást várhatnánk egy olyan rendszertől, amely a megfélemlítésre épít? És neki még szerencséje van, úgy oszthatja meg a figyelmét a majdnem kétszáz diákja között, hogy egyelőre nincs családja, saját gyermeke. Egy egészséges rendszerben fel sem merülne, hogy előbb-utóbb választani kell család és munka között, de ő nem szeretné megvárni azt a maró érzést, hogy kevés, amit a diákjaiért tesz. Hogy alulmarad az idővel és a lehetetlen körülményekkel való versenyfutásban. Néha kicsit ő is úgy érzi magát, mintha valamilyen irodalmi mű szereplője lenne. Antigoné módjára neki is választania kellene az íratlan törvények, a lelkiismerete, az ebből fakadó kockázat és a mindent behálózó előírások között. Vagy ami még rosszabb: a szigorodó szabályok és a diákjai között. Ezért is történhetett, hogy idén májusban, folytatva a tévében, rádióban elkezdett rendszerkritikát, nyílt levelet írt a szakképzés tervezett átalakítása kapcsán. A minisztériumnak címzett tiltakozó levelében azt írta le, ami már évek óta érlelődött benne. „A szakképzésben tanul a magyar fiatalok kétharmada. Ha elveszik a tanítványaink jövőjét, az ország jövőjét is elveszik. Ez nem praktikus. Nem szakszerű. Nem gazdaságos. Nem igazságos. És nem emberséges."
De nem akarja becsapni magát. Valójában nem tragikus hős, aki az életét kockáztatná. Csak egy irodalomtanár, akit bánt a körülötte lévő igazságtalanság. Az viszont már a társadalom jelenlegi állapotáról árulkodik, hogy ennyivel is a figyelem középpontjába lehet kerülni.
Sulyok Blanka
1984-ben született Móron. 2003-ban érettségizett az oroszlányi Lengyel József Gimnáziumban. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar és német szakán diplomázott, azóta magyar–német szakos tanárként dolgozik egy faipari szakközépiskolában. Az utóbbi időben a szakképzés kritikusaként lépett fel különféle fórumokon, nyíltan vállalta, hogy nem tart be minden előírást a sikeres tanítás érdekében. Szerinte nincs fontosabb „tananyag" a szolidaritásnál és az emberségnél.
