„December 5-én születtem, Zsuzsika 4-én. A halála után azt gondoltam, nekem sohasem lesz már boldog születésnapom. Aztán mégis lett. Elfelejteni persze nem lehet. Megszokni, együtt élni vele igen. A kislányom idén lenne harmincéves.”
Péterfy-Novák Éva szeme a második mondat után könnybe lábad. Nem épp ideális interjúhelyzet – ám amikor elnézést kérek, az ötvenkét éves nő azt mondja: „Ez már jobb. Régen nem tudtam sírni.”
Éva 1984-ben szült. Sietnie kellett: az orvosának fontos programja volt aznap. Teniszezni ment. Ezért két méhösszehúzódást segítő, „gyorsító” injekciót adott a huszonhárom éves nőnek. Zsuzsikát nem adták haza a kórházból, bár azt hajtogatták: minden rendben vele. Néhány nap múlva rohama volt. „Nem vagyunk jósok” – ismételgették orvosok, nyugtatva Évát, hogy kislánya majd utoléri magát. Aztán Zsuzsika epilepsziás lett, állapota rohamosan romlott. Hosszas tortúra után egy felnőtt ideggyógyász közölte Évával: a rosszul levezetett szülés következményeként Zsuzsika olyan súlyos agykárosodást szenvedett, hogy nem éri majd meg a tízéves kort.
„Az ember egy túlélőgép. Olyasmit is képes elviselni, ami a kívülállók számára kibírhatatlannak tűnik – mondja Éva. – Ha holnaptól egy kétszer kétméteres ketrecben kellene élnem, gondolom, azt is megszoknám valahogy. Persze, ettőlmég nem fájnak kevésbé a dolgok, de legalább nem szakadunk beléjük.” Pedig Évának aztán volt mi alatt összerogyni: lánya tragédiája mellett bántalmazó férjével is meg kellett harcolnia. „Az agyunk ilyen helyzetekben görcsösen kapaszkodik a részletekbe. Máig emlékszem, mit viseltem, amikor anyukámmal közöltem a rossz hírt. Hogy leguggoltam a telefonnal, és a kék szoknyámat gyűrögettem. Ezek az apróságok terelik el a figyelmünket a mérhetetlen fájdalomról és a kétségbeesésről.”
