Noha Juristovszky Sosa jelmezei igényesek, a látvány lelombozó: a Cseh-festmények pixelesek, életlenek, randák. Idővel a vászon elé tolnak nagyobb méretű díszletelemeket, ami olyasmi megoldás, mintha a koszos, málló vakolatú fal egy részét penészfoltos szekrénnyel takargatnák, a földre terítve egy molyrágta szőnyeget.
Gombai Szabolcs, Vida Gábor és a Magyar Táncművészeti Főiskola négy koreográfushallgatója együttműködésekor nem tombolt ötletvihar.
Árulkodó közjáték, hogy a Kojot és a Wasicsu-epizódban a végül USA-zászlós bokszeralsóra vetkőztetett, sápadt bőrű kereskedő kartonpapír kólát, hamburgert, chipset osztogat az őt és a hanyatló kapitalista fogyasztói kultúrát legyűrő varjú indiánoknak.
A Cseh András popos, dzsesszes kollázsára készített mozgásanyag – keleti harcművészeti nyomelemekkel, könnyített ugrabugrával, fenékriszálással – kielégítően bizonyítja, hogy Gombai Szabolcs, Vida Gábor és a Magyar Táncművészeti Főiskola négy koreográfushallgatója együttműködésekor nem tombolt ötletvihar.
Miként az egyórás, ingertelen, képzeletszegény foltmunka is nélkülözi a koncepciót, az elevenséget, az újdonszerűt. A történeteket a rókafejfedős Novák Milán Ambrus olvassa fel orrhangon, bizonytalan r betűkkel, néha picit hadarva, ezért a tarajos sült tollas sünnek értettem.
Ugyanakkor megfogott, amikor Bozsik bájos kisfia a táncosokat nézve automatikusan mozogni kezdett, ült, mégis jártak a tagjai; hiába, benne van a boogie. A színházi függöny mögé műanyag nyílvesszőket lődözve már elveszettebbnek tűnt, talán, mert tökéletesen értelmetlen, amit csinál.
A másik gyermekszereplő, Nagy Levente megadóan süppedt bele a jelentéktelenségbe. A hivatásosok között szellemes Samantha Kettle pipázó, rút banyája a Kőfiúban, jópofa Kalmár Attila Pók Embere, és a többnejűség nehézségeit elbeszélő Farkasemberben az ordasa.
A honi kultúrélet sokadik Cseh-projektjének sajátja, hogy a csenevész, hanyagul összefércelt jelenetféleségek nem állnak össze épkézláb darabbá. Részint ezért, hogy a produkció az óvodai, általános iskolai műkedvelő fellépések hangulatát juttatta eszembe.
Felidézte az iskolai jelmezversenyt, amikor a testvéremmel Moha és Páfrányként exponáltuk magunkat az apám alkotta lepedőhálóingben, és a húgom (Moha) ruhája alatt váratlanul kipukkadt a lufi. Mert Bozsik rogyadozó fapadosában van valami ártatlanság, ómódi tisztaság, tökéletlenség. Ez a sutaság volt, hogy megérintett, de inkább kihallottam belőle a szendergő professzionalizmus horkolásának hangjait.
