Gyakorta kocsiba ültette a családot, és elindult velük Abbázia felé. Napokig tartott az út, néha defektet kaptak, máskor rablók fosztották ki őket, és a falvakon áthaladva a gyerekek szinte minden alkalommal meghajigálták őket lócitrommal. Hosszasan mesélhetnénk még fura történeteiről, de nem ő lesz a leendő film főszereplője, hanem a fia, az 1905-ben született Fekete Nagy Béla, aki tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán és a Budapesti Műszaki Egyetemen végezte. Később tagja volt a Szocialista Művészcsoportnak, a Szentendrei Iskolának és a háború után csatlakozott az Európai Iskolához is.
És aki – alighanem édesapja nyomán – ugyancsak nem vetette meg a kalandokat meg a veszélyt. Talán e miatt vett részt a harmincas évektől az illegális kommunista mozgalomban is. Festőként, grafikusként gyakran feltűnt a szentendrei művészek között, egyébiránt ez hozta össze 1930-as évek közepén második asszonyával, későbbi élettársával, Barta Évával, aki a Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi István növendéke volt. És akivel később közösen gyártották azokat a hamis okmányokat, amelyekkel hozzávetőleg 1000-1200 zsidót mentettek meg a biztos haláltól.
Barta Éva szép lány volt, a családi legendák szerint József Attila is udvarolt neki, ám a családi legendák meglehetősen zavarba ejtő és illúzióromboló fordulattal indokolják, hogy miért nem szökkent szárba kettejük kapcsolata. Állítólag József Attilának (hogyan is fogalmazzunk udvariasan?) kellemetlen volt a lehelete. Fekete Nagy Béla és Barta Éva viszont szerelembe esett, 1938 végén hosszabb időre Párizsba mentek szerencsét próbálni, kerámiázást tanulni, a háború kitörését is ott élték meg.
|
| Barta Éva és Fekete Nagy Béla |
Hamarosan hazajöttek, itthon kicsi kerámiaműhelyt nyitottak, ahol 1941-től szép és furcsa ékszereket, valamint nagy tételben tucatgombokat készítettek, ebből éltek. Bármennyire szigorodott is a világ, ők alkottak, jártak szentendrei barátaikhoz, ahol beszélgettek a művészetről és a világmegváltás lehetőségeiről, aztán, ha kifogytak a szóból, akkor a hazai avantgárd legfontosabb alakja, Vajda Lajos kezdett szerb népdalokat énekelni a jelen lévők legnagyobb gyönyörűségére.
1944 tavaszán bejöttek a németek, de a Fekete Nagy család Tóbi-Nóbi nevű tacskóját nem a szörnyűségek szele, hanem a tavasz izgató fuvallata legyintette meg. Felhorgadt benne a férfierő, és mit tesznek ilyenkor a jó gazdák? Igyekeznek párt keresni számára. Hirdetés útján találtak is egy nőstény kiskutyát, amelyik egy leányfalui csendőr ezredesé volt. Némi egyeztetés után vitték hát Tóbi-Nóbit Leányfalura, s miközben a hancúrozó ebek a szerelmes tavasz gerjesztette vágyaikat igyekeztek csillapítani, ők a csendőr ezredessel beszélgettek.
Egyebek mellett érdeklődtek a szakmájáról, mintegy mellékesen arról is kifaggatták, hogy milyen apró jelekről ismerszik meg a valódi okmány, mi különbözteti meg a hamistól. A tiszt egy idő után bizonyára rájött, miért kérdezgetik erről, ennek ellenére igen pontos információkkal látta el Fekete Nagy Béláékat, akik ezek alapján a kerámiaműhelyük hátsó zugában nekiláttak a zsidómentő okmányok gyártásának. A munkába még Tóbi-Nóbit is bevonták, aki a néhány napra a vackába tett papírok úgynevezett „megrégizésében” szerzett múlhatatlan érdemeket.
De mert a legalább nyolc okmányból álló kollekciók előállítása nem kevés időt vett igénybe, Fekete Nagy Béláék átálltak az úgynevezett schutz passok gyors sorozatgyártására. Ezeket a menleveleket – amelyek azt tanúsították, hogy tulajdonosuk egy külföldi állam védelme alatt áll – akkor már a semleges országok Budapesten maradt követségei tízezer számra adták ki az üldözötteknek. Fekete Nagy Béláék speciel a svájci menlevelek hamisítására szakosodtak, és ebből kis híján nagyon nagy baj kerekedett.
Történt ugyanis, hogy a svájci követségen elfogyott a vörös tinta, és az ott készített valódi menleveleken, a fekete alapon vörös helyett fehér kereszttel nyomtatott címerek virítottak, szemben az általuk készített hamisakkal, amelyeken a valódi vörös. Ebből kifolyóan végképp vétlenek kerültek bajba. Megesett ugyanis, hogy a valódi menlevéllel rendelkezőket vitték el a nyilasok, míg a magukat hamis menlevéllel igazolóknak semmi bajuk sem esett.
A világ tovább szigorodott, és a többgyerekesek is megkapták a behívóparancsot, ezért Fekete Nagy Béláék maguknak is hamisítottak okmányokat: pontosabban újabb és újabb „papírgyerekeket”. Ráadásul egy lépéssel a történések előtt jártak, mert Fekete Nagy Béla első felesége, Loli néni minisztériumi alkalmazottként előre tájékoztatta őket a szigorításokról. Valódi emberségről tanúbizonyságot téve, hiszen nemcsak volt férjét, de annak új asszonyát is segítette.
Fekete Nagy Béla és Barta Éva egy később csak Laci bácsiként emlegetett férfinak adta át az elkészült, hamis papírokat. Az üres blankettákat is ő szerezte be, és a hamisítást követően ő juttatta el a kész okmányokat a rászorulókhoz. Hogy pontosan ki volt a rejtélyes Laci bácsi, az már elvész a múlt sűrű ködében. Mindenestre nagy veszélyt vállalt, bár aligha nagyobbat, mint Fekete Nagy Béláék, akik nemcsak a hamis papírokat gyártották az egyik legnagyobb nyilas laktanyától 100-120 méterre lévő, Henger utcai műhelyükben, de egy alkalommal, többedmagukkal valahonnan szerzett nyilas egyenruhában, hamisított hadiparanccsal egy álnyilas különítmény élén a gyűjtőhelynek használt gyártelepről – mondván, hogy szükségük van egy teherautónyi munkaképes zsidóra – filmbe illő akcióval mentettek ki embereket.
És, ha ez sem lenne elég, a XII. kerületi, Nógrádi úton bérelt lakásuk padlója alatti üregben is bújtattak menekülteket, még akkor is, amikor a németek egy légelhárító löveget telepítettek a villa teraszára, és úgy járkáltak a lakásban, mintha ők is ott éltek volna. Jött a felszabadulás, Fekete Nagy Béla és Barta Éva még mindig élt, bár a maguk mögött hagyott, és e helyütt csak vázlatosan megidézett kalandok azért erős nyomot hagytak a lelkükben. Miképpen a háború befejezését követő lelkesültség utáni csalódás is.
A kommunista párt nem várt alakváltozása, a szocialista realizmus térnyerése az általuk rajongott művészetben. De mert az emberség mégiscsak emberség marad: bár Fekete Nagy Béla 1949-től az Ipartervben dolgozott mérnökként, később vezetőként, Barta Éva pedig műszaki rajzoló lett, azért második kerámiaműhelyük a XII. kerületi Vöröskő utcában változatlanul működött. Munka és lehetőség nélkül kallódó, jeles művészek utolsó mentsváraként. Csak néhány név az ott dolgozók közül: Anna Margit, Bródy Vera, Vajda Júlia, Jakovits József, Drégely László...
Fekete Nagy Béla 1965-ben nyugdíjba ment. Visszahúzódott, a történtekről legfeljebb fiainak mesélt olykor. Végre a művészetnek élhetett: nagyon szép viaszpasztell képeket készített. A Jad Vasem Intézettől csak egy évvel ezelőtt, posztumusz kapta meg a Világ Igaza kitüntetést, amelyet néhány hónapja vettek át leszármazottai. Három gyermeke közül László elismert kerámiaművész, Mihály, bár ügyes keze volt, inkább kitűnő idegenforgalmi szakember lett.
Féltestvérük, János, már nem él, de ugyancsak képzőművészettel foglalkozott. Két unokája közül Fekete Réka kortárs ékszereket készít, Fekete Zoltán pedig agyagszobrász. A 2B Galériában tavasszal közös kiállításon mutatták meg a művészcsalád alkotásait, és a történelem viharában készült családi dokumentumokat. A fentieket végiggondolva egyre biztosabbnak tűnik, hogy ebből egyszer film lesz.
