Magazin: A koncertre járók többsége érti a zenét, nem?
Hollerung Gábor: A közönség motivációja sokfajta lehet. Az idősebb generáció társadalmi szükségletként megy koncertre. Másoknak személyes élményük fűződik a zenéhez, és vannak fiatalabbak, őket meg kell próbálnunk bevonni.
Magazin: Rájuk külön kell figyelni?
Hollerung Gábor: Szigorúan tilos a dologba valamilyen módon nem beavatni egy olyan közönséget, amely először jött el. Vagy ritkán jár koncertre, esetleg kicsit fél is. Ennek rengeteg eszköze van, az egyik maga a vezénylés.
Magazin: A gyakorlatban ez hogy működik?
Hollerung Gábor: Bach János-passióját csináltuk a Müpában. A hangverseny elején felhívtam a figyelmet – ez persze leegyszerűsítés –, hogy a katolikus és a protestáns gondolkozás között van egy különbség. A katolikus bűnnek tekinti a kétséget, a protestáns, különösen a bachi, azt mondja: én nem szégyellem. Nekem kétségeim vannak, de ezután visszatalálok az Úrhoz. Bach e kétség nélkül nem értelmezhető.
 |
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
S. Varga Ilona: A buddhizmusban van egy fontos kitétel: kétség kell ahhoz, hogy egységet teremtsünk. A buddhista filozófiának vagy a vitatkozásművészetnek egyik alapja, hogy teremts kétséget, hogy egységben tudjál megnyilvánulni, gondolkozni és létezni.
Magazin: A karmester kifejezetten népes közösségben dolgozik, a fotósé magányos munkának tűnik.
S. Varga Ilona: Én szeretek egyedül dolgozni. Egy nagy koncert előtt a fotósok kapnak 15 percet a fotósárokban, ahol 215 kolléga ott könyököl, eléd áll, elnyom. Ezt én nem tudom elviselni. Ám ha ismerem a koncertszervezőt, és beleegyezik a zenekar menedzsmentje, akkor egymagam, a többiek után megyek be. Még jobb, ha beállok a közönség közé, és onnan fotózok annyit, amennyit akarok. Így beleépülhetek a produkcióba.
S. Varga Ilona
Született: 1956. augusztus 13-án Budapesten.
Foglalkozása: fotós, pszicho-, tánc- és mozgásterapeuta. 1961-ben kapta az első fényképezőgépét. Tanulmányait többek között A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán végezte. Természet- és sportfotósként kezdte, majd a tánc és a koncertek felé fordult. Street- és szociofotóval is foglalkozott. Később reklám- és referenciafilmet, illetve videoklipeket készített. Huszonhét évig dolgozott a könyvkiadásban. Jelenleg szabadúszó. Szakrális helyeket mutat be. Számos kiállítása volt.
Magazin: Utazáskor is inkább külön utakon jár?
S. Varga Ilona: Legszívesebben utazni is egyedül mennék, de sok ezer méter felett a Himalájába ezt nem lehet. Így tavaly egy kis csoporttal Hegyi-Karabahba mentem.
Hollerung Gábor: Nyilván, aki magányra vágyik, az nem jó szakmát választ, ha karmester akar lenni. A művészetben a kollektivitás a befogadás által jön létre. Az technikai kérdés, hogyan hozzuk létre a művészetet: sokan egyszerre vagy kevesen egyszerre. Például a festésben a kollektivitás élménye nem ragadható meg. A festő nem nagyon találkozik a közönséggel.
S. Varga Ilona: A fotós legalább interakcióba kerülhet a képe tárgyával, legalábbis sok esetben.
 |
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
Hollerung Gábor: Nálunk van egyfajta kollektivitása magának a tevékenységnek is, másrészt a közönség az akkor és ott lévő jelenlétével óriási előnyben részesít minket a visszajelzéseivel. De a magunkfajta embernek is van egy magányos tevékenysége. Beszélgetni Beethovennel vagy Bartókkal.
S. Varga Ilona: Nagyon jó ezt hallani.
Hollerung Gábor: Új darabot bemutatni a legegyszerűbb, bár az is valamilyen állásfoglalás. Beethovennél például egy sor probléma kerül elő. Izgalmas, hogy mit olvasunk ki a kottából, mennyire akarjuk a saját képünkre fordítani. Bach az információnak csupán tíz százalékát írta le, a többit az akkor mindenki számára ismert gyakorlat tette ki. Ezt nekem meg kell fejtenem. Élő szerzőknél látom, hogy mi a saját létrehozó mechanizmusunkkal hozzáteszünk olyat, amire a zeneszerző azt szokta mondani: „Gondolta a fene!”
Magazin: A halott szerzők kevésbé közlékenyek, de a fényképész esetén az alanyok is megpróbálnak beleszólni. Megmutatja a képeit?
S. Varga Ilona: Nem is nézem meg a képeket a helyszínen. Minek? Úgy szeretek dolgozni, mintha még mindig filmes gépem lenne. Inkább a lényegre törni, nem ötezer képet megcsinálni, csak ötszázat és abból válogatni. Ha rögtön visszanézném, befolyásolná a hangulatomat, kedvemet, hozzáállásomat ahhoz, amit éppen látok. És egy csomó értékes pillanatot el is veszíthetnék közben.
Hollerung Gábor
Született: 1954. augusztus 18-án Budapesten.
Foglalkozása: karmester, karvezető, a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar ügyvezető zeneigazgatója. A Zeneakadémia után Miskolcon volt karnagy, majd a pécsi egyetemen tanított. 1989-ben került a budafoki zenekarhoz. 2001–2008 között a Honvéd Együttes zeneigazgatója, művészeti vezetője. Az ő nevéhez fűződik a Budapesti Nemzetközi Kórusverseny megalapítása. Liszt Ferenc-díjas, Érdemes művész, a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjének tulajdonosa.
Magazin: Mekkora egy fénykép elkattintásában a megragadott lehetőség és mennyi az előkészület?
S. Varga Ilona: A képnek fejben már meg kell születnie ahhoz, hogy rákerüljön a memóriakártyára. Elmegyek koncertet fotózni, és például Nick Cave-et akarom lefényképezni. Őt ismerem annyira, láttam koncerten, láttam róla annyi képet, hogy tudom, van egy arca, amit én szeretnék megcsinálni. Arra a pillanatra gyúrok, és azt az arcot szeretném hazavinni. Nem fogom ott megnézegetni, hogy sikerült-e. Ha sikerült, elégedett vagyok, ha nem, akkor elmegyek a legközelebbi koncertre. Nagyon észnél kell lenni, mert ez a megismételhetetlenség pillanata. Ha nem születik meg a fejemben a kép, akkor nem tudom elérni azt, amiért odamentem.
Hollerung Gábor: Az ember igazán csak képet tud rögzíteni. Egy zenemű után is csak képek maradnak. Az élmény képként létezik.
