Miként válik egy okos, művelt és elismert nő követelőző, szánalmasan viselkedő emberi ronccsá? Hát a szerelem miatt. Amiről mindenki tudja, hogy vak – addig, amíg nem az ő szemeire hull hályog miatta. Nincs is semmi újszerű Ester Nilsson történetében: beleszeret egy férfiba, és felruházza olyan tulajdonságokkal, amelyekkel az nem rendelkezik. Miközben a nő felrúgja párkapcsolatát és addigi kényelmes életét, a megfejthetetlen művész álarca mögött nagyon is konformista férfi nem érti, neki miért kellene elköteleződnie, gyötrelmet okozva ezzel Esternek.

Untig ismételt sztori, ugye? Csakhogy a svéd Lena Andersson regénye furcsán közelít a témához: analitikusan, higgadtan, már-már Ca­pote-i módszerekkel. Az írónő szenvtelenül bontja ki a szerelem tébolyának fázisait, a kívülről tökéletesen látható, megélője számára viszont nem érzékelhető irracionalitását. Nem ítélkezik, nem alázza meg főszereplőjét (épp eléggé megalázza ő saját magát), és nem törekszik arra, hogy magyarázatot keressen tetteire: elfogadja alapvetésként, hogy a szerelemtől elveszítette józan ítélőképességét.

Nem tudom, milyen lehet férfiként olvasni ezt a könyvet, de hogy nőként zsigeri, fullasztó fájdalmat okoz, az bizonyos. Az ember újraéli párkapcsolatai – vagy annak remélt viszonyai – szorongással töltött perceit, eszébe jut, hányszor hívogatott valakit hasztalan, hányszor keresett ésszerű magyarázatot a másik tettei­re, amelyek fájdalmat okoztak neki. És főként: hányszor sértődött vérig barátaira, akik azt hajtogatták, felejtse el vágya tárgyát, hiszen a hülye is látja, hogy nem egymáshoz valók.

Persze, a hülye talán igen. Csak a szerelmes nem.