A hölgy a 22-esen nyilvánvalóvá tette, hogy zavarom. A kérdésemet nem hallotta, mert a szatyrát meg sem mozdította. – A mobiltelefon-használatot befolyásolhatja a testtartás, a testbeszéd. Kommunikációként lehet azt is vizsgálni, hogy ha valaki folyamatosan telefonál, az változtat-e a magatartásán. A telefonok mérete, nagysága, sávszélessége (uralomképessége) is meghatározó jelentőségű – vélekedett A. Gergely András kulturális antropológus, az ELTE Társadalomtudományi Karának tanára. – Ha az orrom elé motyogok, akkor is kommunikálok. Vannak, akik minden szituációban telefonálni szoktak. Nem elég azt kérdezni, hogy miért nyomkodjuk a telefont a buszon. Mert máshol, egészen elképesztő élethelyzetekben is megtörténik ugyanez, csak más a jelentése és a jelentősége.
A mobilt kevésbé használó tanárral a 60-70-es évek ismert jelenetéről beszélgettünk, amikor zsebünkben az Olcsó Könyvtár-sorozat megfelelő példányával utaztunk. Azt firtattam, vajon nem a szemkontaktus kényelmetlensége okozza-e, hogy az utas „beborul” a telefonjába. Ebben lehet valami –mondta A. Gergely, azzal a megszorítással, hogy mindenfajta emberi kontaktus kommunikatív univerzuma roppant módon kitágult, és egyúttal társas magánnyá vált. Az egyén visszavonult a cellulák – a cella kis egységeinek – intimitásába. Nem kell börtönben lennie, a cellamagány kollektív élményévé vált. – A kommunikációhiány a kilencvenes évek elején volt először tapasztalható a közös helyeken – idézte fel egykori élményét a kutató.
– Fiatal szerelmespárt láttam séta közben, egyikük bal kézzel, a másik jobbal telefonált, látszott a kapcsolat kétfelé hajló ága.
Ironikusan megjegyeztem, az lenne a jó, ha egymással telefonálnának. Akkor felháborítónak tűnt, hogy az egymással intim kapcsolatban lévő emberek megengedik maguknak azt a közömbösséget, hogy valaki mással beszélgetnek, miközben a légyottjuknak pont arról kellene szólnia, hogy légy ott, mert én is ott leszek. Lehet, hogy a folyamat a személyes tér birtoklásával, belakásával függ össze, ami a telefon nevű eszközzel végül ki lett lyukasztva, mert személytelenné vált. Anélkül, hogy mélyebb okokat keresnénk, el lehet mondani, hogy a telefonhasználat megfelel annak a társadalmi szegmentál(ód)ási és manipulálási törekvésnek, hogy jobb, ha az emberek elhúznak egymástól, és mindenki a maga kicsiny, intim szférájába vonul vissza.
Ellenvetésem, hogy az emberi kommunikáció nem harmincéves, korábban is voltak füstjelek meg postagalambok, az érintkezés eszközei sohasem hiányoztak. – Nemrég a Belváros egy kulcsfontosságú pontján a buszmegállóban úgy állt a járdaszigetnél 25 ember, mintha buszra várna – mondta A. Gergely. – A huszonötből tizenöten telefonáltak. A járda szélén folyamatosan nyomták az igét. Kérdem én: miért? Az üres órák, a töltelékkel megtöltendő szabadidő kihasználása ma már evidens megoldás, az idő fontosságának, múlékonyságának átélését mindenki elszenvedi, ez messze független attól, hogy ennek milyenek a technikai feltételei. Lehet, mondjuk, a kommunikáció általános eszközének tekinteni a havasi kürtöt is, Svájcban és Mongóliában jeleznek vele egymásnak az emberek. Egy tanítványom-kollégám azt kutatja, hogy a gyimesi hegyi legelőkön milyen hangkommunikáció zajlik. Vett egy telket, ott nyaral, gyakran útra kel Budapestről Erdélybe. Egyre jobban tájékozódik, de még alulmarad a közlésmódok alapos ismeretében. A helyiek a hang pontos irányát és adott esetben a hangkeltő személyét is pontosan meg tudják határozni – miközben 10-20 kilométerre vannak egymástól.
|
A mobil eszközök lehetővé teszik, hogy kijátsszuk az idő rejtélyes hatalmát
Teknős Miklós / Népszabadság |
Közbevetem, hogy ez nem egyedi. A Szardínián kavicsokkal üzengető pásztorok vagy a lövészárokban kushadó katonák is pontosan ismerték a helyi kommunikáció szabályait. A kérdés még mindig az: egy kicsiny technikai eszköz (a mobil) az egész világon meg tudta változtatni a közlésmódot? Hiszen New Yorkban ugyanúgy nyomkodják a telefont a buszon, mint Pesten, Madridban vagy Kolozsváron.
A tanár újra a kérdésfeltevés hibás voltára figyelmeztet: miért nyomkodjuk a telefonunkat? Lehet rá röviden felelni: azért, mert ott van a kezünk ügyében. Mert végre birtokoljuk, uraljuk, „tamagocsi”! Aki úgy nőtt fel, hogy nem volt otthon a családnak telefonja, naná, hogy élvezettel kezdte használni a mobilt. Ha azt mondjuk a buszos nyomkodás láttán, hogy nem kommunikálnak az emberek, rá lehet vágni: dehogynem! Vegyünk egy példát: „Kicsim, itt vagyok a Rákóczin, nem tudom még, hány megálló, de most már mindjárt odaérek...” Ez helyzetjelentés. A buszon gyakran hallható, az egész utazóközönség által követhető jelentések tartalmát le tudjuk fordítani: „Nem tudtam mit mondani (kicsim), nem is akartam, mert nem is szoktam semmit mondani, nincs ugyanis mondanivalóm, de a semmit nagyon intenzíven és hangosan kommunikálom (szívem), és megpusztulnék, ha nem lenne ez a kitűnő eszköz a kezemben, hogy hírt adhassak magamról!”
A helyzetjelentésben nem az a lényeg, hogy hol vagyunk. Hanem az, hogy vagyunk valahol.
A kutató szerint a falusi térben, de a regényekben is fontos momentum a másikhoz való beköszönés, a jeladás, hogy létezünk, az interakció illeme. Ezt a beköszönést az emberek többsége privatizálni próbálja. Volt régen a köztér, a közbeszéd, a hivatalosság, a legitim kommunikációs csatornák által közvetített üzenet – az ember vagy értette, vagy nem. A zsebbe csúsztatott mütyürrel további lehetőségek adódnak. – Azért nem szeretem a mobiltelefont – fogalmazott A. Gergely –, mert elveszi az életre szánható idő egy részét. A telefon mániákus markolása azt az érzést táplálja, hogy „kéznél vagyok”. Pedig a telefon jelezne, ha hívnának. Mégis húsz másodpercenként megnézem, nem hívott-e valaki. Itt a kezemben, várom a hívást, nem akar senki semmit. Konstatálom, hogy a kutya se keres, de azért megnézem, hátha mégis. A csippanások, berrenések ellenére mindenki azt nézi, nem hívták-e véletlenül valahonnan valakik.
Ebben az a legszomorúbb, hogy az emberek többsége semmilyen üzenetet nem kap, megmarad mindenki a saját társas magányában annak ellenére,
hogy a kecses eszköz a világ bármely tája felé kinyitotta számára az utat. De csak képletesen. Elvileg felhívhatnám azokat a világhírességeket, akikre kíváncsi vagyok, de a gyakorlatban ez nem lehetséges. Christiano Ronaldót szívesen felhívnám, de nem tudom a számát. Másrészt háromhavi telefonköltségemet elvinné, ha csak annyit mondanék neki, hogy helló. Nem éri meg. Ezért inkább azt mondom, amikor külföldön vagyok: ne hívjál most, szívem, mert nagyon drága, majd otthon visszahívlak! Így érem el, hogy ne érjenek el.
Megbuktam hát a kérdésemmel. Nem az a fontos, hogy miért nyomkodjuk a telefonunkat a buszon, hanem hogy ki kommunikál, mikor, hol, hogyan és mit. Erre már lehet válaszolni. De univerzális válasz nem létezik. Mert előfordulhat, hogy azok is érintkezni kezdenek egymással, akik amúgy a valóságban (buszon, metrón, villamoson) meg se érintenék a másik embert. Azt is tudni kell, hogy a világ népességének java része az eszközhöz még ma sem jut hozzá. Miközben a kommunikáció egyes terrénumaiban alapfeltétel, hogy meg kell adni a mobilszámot (akár bankszámlanyitáshoz, pályázatoknál), de az egyetemek doktori képzési adatlapjain is mellékelni kell a nyilvános elérhetőséget. A buszos eset kapcsán azt az egyetlen aspektust alapul venni, hogy a telefonnyomogatók nem kommunikálnak már senkivel, csak a telefonjukkal, nem célravezető. Mert adott esetben a semmilyen más kapcsolattal nem rendelkező emberek számára ez is többet jelent a kommunikációs mezőben, mint másoknak.
– Ha online elérhető a Facebook, abban a lírai légyott megszervezésétől a kizsákmányolás egészen magas szintjéig sok minden megtalálható
– zárja a beszélgetést A. Gergely András. – Gyakran utazom vonaton, a hosszú út előtti helykeresésben vadászom azokat, akik legalább újságot vagy inkább könyvet olvasnak a fülkékben. Ez garancia arra, hogy nem fogjuk zavarni egymást. De tény, hogy a fülkék többségében a telefonjukkal magányosan üldögélő és bíbelődő emberek utaznak, és nem hiányzik nekik semmi. Ha a párjukkal vannak, az se gond, mert a másik is mobilozik. De még ez sem ok arra, hogy a buszon történő beszélgetés eltűnését csak hiányérzetként vagy kizárólag a manipuláció oldaláról vizsgáljuk.
