A nem saját emberek között a legizgalmasabb Diego Fasolis. Sajnos annyira izgalmas lett volna, hogy az olasz karmester végül kilépett a produkcióból indiszponáltságra (!) hivatkozva. Nyilván már a harmadik dudás lett volna a csárdában, nem tudta volna elképzeléseit érvényesíteni. A karigazgató Gianluca Capuano vette át a feladatát. Ez is fontos tanulság: az opera-előadás karmesterkérdés, e leszállított árú változatban gikszerek szórakoztatták a nézőket, az egész első felvonás fölépítetlen maradt, jelenetek követték egymást, de sehogy sem akart elindulni a darab maga.
A rendezés különben kimozdította a történetet a maga druidás, ókori helyszínéből, áttette a francia ellenállás idejébe. Galliát most is idegen lábak tiporják, Oroveso háza ellenállási fészek, Norma amolyan alvezér, akiről kiderül: kollaboráns. A büntetése az, amit a németekkel háló francia nők kaptak: lenyírják a haját. Aztán máglyára küldik, rágyújtják a házat, bűnbánó, civil ruhás elnyomójával együtt ég el. Minden szónak nem tud megfelelni ez a rendezés, de közelebb hozza a cselekményt a mához, távolabb viszi a nagy szakállú, klepetusos nevetségességtől.
Úgyis Bartoliért vagyunk itt, nem a rendezőkért. Hogy saját fülünkkel halljuk: tényleg túlment a határon? Tényleg nem lehet a Normát az ő hangján, mérsékeltebb magasságokkal jól elénekelni? Tényleg addig zseniális, amíg nem kell őt Callasszal vagy Gruberovával összevetni?
Bartoli rajongóinak azt mondom: nyugalom. Ellenségeinek és utálóinak szintén. Nagy énekes, nagy művész, amit meg kell oldani, megoldja, ami energiát össze kell kaparni egy jó Normához, összekaparja. Elismerem: nem normális, hogy ha az előadás legemlékezetesebb pillanatát kell felidézni, akkor az nem a híres Casta Diva-ária, hanem az a pillanat, amikor Norma harcba hívja három gongütéssel a gallokat. Nem a gongot üti meg, csak a ház falát, de ami addig történik, az a legszebb színház: Norma szépen kicsinosítja magát, hogy hűtlen, de reményei szerint hozzá visszatérő szerelmesét megfelelő állapotban várja. A szerelmes nem jön, mire Norma alkarjával letörli ajkáról a rúzst, ha harc, legyen harc, felkelés és partizánkodás. Olyan közel vagyunk a valósághoz, amennyire csak lehet, és közben éppen olyan messze is, amennyire csak egy opera lehet, ahol dalolva mennek a halálba, és mi ezt a dalolást figyelmesen hallgatjuk, elemezzük, értékeljük. Szeretjük.
Bellini: Norma. Edinburgh International Festival
