galéria megtekintése

Orbánnak úgyis mindannyian csak a vesztesei leszünk

Az írás a Népszabadság
2015. 05. 23. számában
jelent meg.

Csillag István, Mihályi Péter
Népszabadság

Aki arra számított, hogy a terebélyesedő és mélyülő szegénység felmorzsolja a Fidesz táborát, tévedett. A szegénység miatti elégedetlenség nem hozta vissza a demokráciát, a jogállamot és a piacgazdaságot, az úgymond senkit sem érdeklő, elvont ideológiai értékeket.

„Látjuk a ránk váró hajótörést, Mégsem tehetünk semmit ellene, Mert eddig gyáván eltűrtük okát.” (William Shakespeare: II. Richárd)

2010 után, az első két évben még inkább csak a szegények voltak Orbán uralmának vesztesei. Ugrásszerűen nőtt az egyenlőtlenség. Ma már jól látszik, hogy mindannyian vesztesek vagyunk és leszünk. Aki arra számított, hogy a terebélyesedő és mélyülő szegénység felmorzsolja a Fidesz táborát, tévedett. A szegénység miatti elégedetlenség nem hozta vissza a demokráciát, a jogállamot és a piacgazdaságot, az úgymond senkit sem érdeklő, elvont ideológiai értékeket. Mint a Tárki most közzétett háztartás-statisztikai elemzéséből kiderül, 2012 és 2014 között valójában már csökkentek az egyenlőtlenségek, s a makrostatisztikai adatok alapján feltételezhetjük, hogy ez a folyamat az utóbbi fél évben is folytatódott.

Orbán Viktor: Csak a Fidesz, csak én
Orbán Viktor: Csak a Fidesz, csak én
Kurucz Árpád / Népszabadság/archív

Ez az egyik – és talán a legfontosabb – magyarázata annak, hogy Orbán miért tudott 2014-ben háromszor is fölényesen választásokat nyerni. Pedig öt éve nincs nap, hogy a Fidesz-uralom ne sértene meg újabb és újabb társadalmi rétegeket (legutóbb az egészségügyi dolgozókat), hogy ne korlátoznák újabb és újabb kipécézett csoportok önállóságát (legutóbb az egyetemi hallgatókét), hogy ne derülne ki valamely ájtatos pofával ismételt ostobaságról, hogy orbitális hazugság (például a vasárnapi boltbezárások családbarát jellege). Nincs nap, hogy, ne tipornák két lábbal a jogállami vagy európai normákat (l. halálbüntetés), hogy ne vennének ki a zsebünkből újabb és újabb tízmilliárdokat (l. a brókerbotrányok veszteseinek megmentése).

 

És ami az ellenzéket illeti: nincs nap, hogy ne hangozna el a 2006-os választások fideszes jelszavára – „rosszabbul élünk, mint négy éve!” – emlékeztető kijelentés. Nem telik el hét, hogy ne hallanánk ellenzéki politikusoktól kiáltó egyenlőtlenségről, a szegénység és különösen a gyermekszegénység egyre nyomasztóbb híreiről, a devizahiteles családok kezelhetetlen törlesztési gondjairól, a halmozódó közműtartozásokról, a mindennapok egyre sötétebb képeiről, a Fidesz-uralom haszonélvezőinek egyre pökhendibb viselkedéséről, egyre kevésbé takargatott gazdagodásáról, a gazdagodás egyre kevésbé átlátható, ezért korruptnak minősített mechanizmusairól.

Ezeknek a mantraként ismételt tényeknek hatására csökkent ugyan a Fidesz támogatottsága, de nem erősödtek a demokraták. Hogy lehet ez?

A helyzet megértéséhez vissza kell mennünk a közgazdasági alapokhoz, a növekedés és az egyenlőtlenségek bonyolult oksági kapcsolatához. Másfél évtizede a globalizációról szóló közös cikkünkben (Antal László-Csillag István–Mihályi Péter: Magyarázzuk a globalizációt, Népszabadság, 2000. augusztus 12.) azt írtuk, hogy a világgazdaság gyors előrehaladása óhatatlanul a szegények és a gazdagok közötti különbségek növekedését okozza, de gyors gazdasági növekedés, bővülő jövedelem nélkül a társadalmi különbségek mérsékléséhez sincsenek eszközök. Az összefüggés azonban fordítva nem működik, az már nem igaz, hogy minél nagyobbak a társadalmi különbségek, annál jobban gyorsul a növekedés.

Nem igaz, hogy minél jobban szegényítjük a ’zembereket, hogy kényszerüljenek éhbérért is dolgozni, annál jobban nő a különbségek csökkentéséhez szükséges jövedelem nagysága is a gyors gazdasági növekedés révén. (Nagyjából ez lenne a Matolcsy-féle unortodox gazdaságpolitika veleje.) Modellszinten persze igaz az a feltételezés, hogy minél inkább csökkennek az állami támogatások, segélyek, annál nagyobb a pénzkeresetre irányuló munkakényszer nyomása azokon, akik – bármilyen okból – nem dolgoznak. Csakhogy abból a reménytelen helyzetből, amelyben ma Magyarországon több százezren élnek, illetve abból a jóléti helyzetből, amelyben más százezrek egyetemeken, főiskolákon tanulnak, vagy gyesen, gyeden otthon vannak, az embereket csak olyan mértékű támogatáscsökkentéssel, jogfosztással és erőszakkal lehetne kimozdítani, amelyre még a Fidesz-kormány sem mer gondolni.

Az osztogatás forrásai

Az elmúlt két évben igazából pont az ellenkezője történt annak, amit Matolcsy és csapata fennen hirdetett. A kormány – éppúgy, mint elődei az elmúlt három évtizedben – továbbra is többet költ, mint amennyi adót begyűjt. Ez a többlet 2014-ben GDP-arányosan körülbelül nyolc százalék volt. Ennek háromnegyede ingyenpénz Brüsszelből, és általános gazdaságfejlesztésre, illetve a mezőgazdaság és a falu támogatására kapjuk, a többi visszafizetendő kölcsön, amelyet a piacon vesz fel a kormány. A három százalék alatti hiányról szóló sikerpropaganda ne vezessen félre bennünket! Ez csak annyit jelent, hogy a hitelből finanszírozott többletosztogatás lett 2,6 százalék. Eközben 2010 és 2014 között a kormányzati szektor nettó adóssága a GDP 61 százalékáról 73-ra nőtt. Hogy az ország pénzügyileg nem omlott össze, és a kormánynak még mindig adnak hitelt, annak köszönhető, hogy a hazai vállalatok, bankok és persze a lakosság gyors ütemben csökkentette eladósodottságának mértékét, s összességében az ország nettó pénzügyi pozíciója mégiscsak javult.

A 2014-es választásokra készülve a kezdeti durva megszorítások után a Fidesz kiengedte a jövedelmeket. A Tárki által 2011 októbere és 2014 szeptembere között mért mintegy 16 százalékos reáljövedelem-emelkedésnek elsősorban a nyugdíjasok, a közalkalmazottak alsó középosztályba tartozó csoportjai (tanárok, orvosok), végül pedig a közmunka révén jövedelmet szerző szegénységben élők lettek a nyertesei. A fegyelmezetten szavazó idősebb évjáratok számára majdhogynem visszahozták a megszüntetett 13. havi nyugdíjat, mert a tervezett háromszázalékos inflációhoz igazították a nyugdíjemelést, miközben az infláció ténylegesen nulla százalék volt. A nyugdíj reálértéke két év alatt kb. nyolc százalékkal nőtt. A Tárki mérése szerint Magyarországon száz szegénységben élő közül 13 nyugdíjas korú. Ez jóval kisebb szám, mint a 60 év felettiek aránya az össznépességen belül (24 százalék).

Másképpen mondva: anyagi szempontból Magyarországon kifejezetten jó dolog nyugdíjasnak lenni. Ezt ugyan az érintettek jelentős része nem így gondolja, ám ettől még a tények tények.

A közmunka révén a legszegényebbek kétötöde érzékelhető bevételemelkedést ért el, legalábbis ami a látható bevételeket illeti. Igaz, megmaradt a kiszolgáltatottságuk abban, hogy mikor és mennyit, kinek a parancsára, kitől függően dolgozhatnak. Viszont a segélyhez társuló negatív értékítélet (ingyenkenyér) gyengült. A közepes jövedelműek körében a gyermekek utáni adókedvezmény kiszélesítésével a gyermekesek folyamatos lecsúszása 2012 és 2014 között megállt. Az Európai Unió szegénységi (kirekesztettségi) indikátora 2009-ben is meg 2012-ben is azt jelezte, hogy nálunk a népességnek kb. 40 százaléka volt szegénynek mondható, ám 2014-re ez az arány 35 százalékra csökkent. A gyermekkedvezménnyel kombinált egykulcsos személyi jövedelemadó hatására a legfelső jövedelmi tizedbe tartozók nettó reáljövedelme már a gazdasági növekedés megindulása előtt is öt százalékkal nőtt 2009 és 2013 között, ami a családtagokkal is számolva csaknem félmillió ember életszínvonalának a növekedését eredményezhette.

Olcsó cipőket mustrálnak a könyörebédelők
Olcsó cipőket mustrálnak a könyörebédelők
Hegedűs Gábor / Népszabadság

A nyugdíjasok reáljövedelmei 2012 és 2015 első negyede között legalább nyolc százalékkal nőttek, ami hárommillió szavazót érint kedvezően. A közmunka a jövedelmi szegénységben élő 1,6-1,7 millió fő közül éppen a legalacsonyabb jövedelmű kétötödénél jelentett érzékelhető jövedelemnövekedést, igaz, annak a reménye nélkül, hogy valaha is kitörhetnek a szegénységből. A közalkalmazottak egyes rétegeire célzott béremelések (pedagógus-életpályamodell, a rezidens orvosok béremelése) fékezték a középosztály alsó rétegeinek további leszakadását. Szemben a közvélekedéssel a családok eladósodása és a közműszámlák kiegyenlítése sem akkora problémát okozott, mint amekkorának a kormány is, az ellenzék is beállította. A Tárki kutatásai szerint 2014 őszén tízből már csak két háztartásnak volt pénzintézeti, közműszolgáltatói vagy egyéb intézménynél tartozása.

Hogy volt ez 1989 előtt?

A Kádár-korszak szocializmusa igyekezett középen, lefelé nivellálva homogenizálni a jövedelmi viszonyokat. Nem alakult ki olyan jelentős különbség a legmagasabb jövedelműek és a középrétegek között, mint akár a legszociáldemokratább adórendszerrel jellemezhető tőkés országokban.

A mából visszanézve még szembeötlőbb, hogy a mélyszegénységben élők teljes ellehetetlenülését – amiről Solt Ottilia, Havas Gábor, Kemény István munkássága nyomán tudunk – a boldog Kádár-korszakban a nyilvánosság elől eltakarták, elhazudták. Ebből is ered az a rendszerváltást követő meghökkenés, hogy az egységesnek, középen vaskosnak hitt magyar társadalom „hirtelen” háromfelé szakadt.

Még inkább megdöbbentő a 2008-as válság utáni évtized erőszakos átalakulása: a szegények még szegényebbé, a gazdagok még gazdagabbá váltak.

A gazdasági reform 1968-as bevezetéséig nem okozott társadalmi feszültséget az az elhallgatott, a társadalmi rétegződésre irányuló a kutatásokban rejtőző tény, hogy a legmagasabb és a legalacsonyabb decilis részesedése az összes jövedelemből már a gazdasági reform előtt is durván aránytalan volt. Dániel Zsuzsa egy 1982-ben megjelent tanulmányában bemutatta, hogy a látszólag mérsékelt, 1:4,5 arányú egyenlőtlenség a legalacsonyabb és a legmagasabb decilisbe tartozók jövedelme között (mai szemmel nézve is) elviselhetetlenül magas, 1:12,5 értéket mutat, ha az egy főre jutó lakáskiadást is beleszámítjuk! Azt akarjuk ezzel a visszapillantással hangsúlyozni, hogy a nagy jövedelmi, de még inkább a (lakáskörülményekben megnyilvánuló) vagyoni különbségek korántsem újak. Sőt, a mélyszegénységben élő lakosság aránya (a háztartások 35-40 százaléka) sem új keletű, ez volt a magyar társadalom szétszakadásának egyik jellegzetessége az egyenlősítő szocializmus legsötétebb 50-es éveiben, de a ,68-as gazdasági reform után is.

A felélt jövő

A jövőnek nem az az igazi kérdése, hogy holnap és holnapután bőkezűbben osztja-e a segélyeket a kormány, hogy bevezetik-e a feltétel nélküli alapjövedelem intézményét, hanem az, hogy az ország egészének folyamatos relatív lecsúszása – vagyis az élenjáró európai országoktól való lemaradása – megállítható-e. A különbség hazánk és Ausztria között tovább nő, Szlovákia és – hamarosan – Románia is lehagy minket,

Lengyelország polgárainak élete pedig hovatovább megközelíthetetlen vágyálommá válik számunkra.

Mi ennek az oka? Ha leegyszerűsítjük: se a munkáskezek száma, se azok termelékenysége nem nő. A hagyományos növekedéselméletek szerint abból lehet növekedés, ha az egy óra alatt előállítható javak mennyisége: a termelékenység is és a termék- és szolgáltatásmennyiség előállításán fáradozó népesség száma is nő. Egyszerű ez: növekvő termelékenység + növekvő számú dolgozó = nagyobb GDP. Ha nem hazudjuk le a csillagokat az égről, akkor tudjuk, hogy a munkakínálat mérséklődik (kevesebb gyerek, több öreg és sok kivándorló), a munkatermelékenység pedig 2006 óta stagnál. Nem is csoda, hiszen a termelékenységet a modern technika alkalmazása, azaz a beruházások, továbbá az emberfők kiművelése növeli. Nálunk a kiugró tavalyi évet leszámítva a beruházások 2006 óta stagnálnak, sőt, vissza is estek; az iskolai képzésre fordított források reálértéken csökkentek, a kötelező képzési időt visszavágták.

Nem lehet csodálkozni azon, hogy az oktatási teljesítmény eredményességét mérő eredmények (PISA-teszt) visszaesést mutatnak. A növekvő ütemű kivándorlásnak rövid távon kettős politikai hozadéka van. Egyfelől csökken a munkanélküliség, sőt a relatív szegénység is.

Miután a külföldön szerencsét próbálók – legyenek akár munkavállalók, akár diákok – a saját társadalmi csoportjuk legjobbjai, távozásukkal hely szabadul fel a kevésbé tehetséges, kevésbé igyekvő társaik számára.

Ez az egyik magyarázata annak, hogy 2010 óta évről évre csökken a munkanélküliség, és annak is, hogy ma a friss diplomával rendelkező huszonévesek – nyugat- európai vagy dél-európai kortársaikhoz viszonyítva – játszi könnyedséggel el tudnak helyezkedni a hazai munka erőpiacon.

Másfelől a kivándorlás biztonsági szelepként is funkcionál. Azok a sorsukkal elégedetlen diákok, akik, ha a kényszer itthon tartaná őket, tüntetést szerveznének, már régen külhoni egyetemek padjaiban ülnek. Azok a munkások pedig, akik könnyedén rávehetők lennének a barikádépítésre, az osztrák síparadicsomokban és benzinkutaknál keresik meg a betevőt az itthon maradt családnak. Romlottak a nem hagyományos (úgynevezett endogén) növekedéselméletek szerinti feltételek is: a jogbiztonság, a tulajdonbiztonság, a korrupciós fertőzöttség, az államháztartás átláthatósága, az intézmények megbízható működése.

Kinek lenne kedve beruházni, ha számolnia kell azzal, hogy a tulajdonát elveszik és átadják a csókosoknak, de jobb esetben is úgy megadóztatják, hogy attól koldul?

Ki az, aki tudását gyarapítva itthon jelenti be a találmányát, valósít meg innovációt, ha biztosan számíthat arra, hogy a hatóság emberei – mint az ukrán maffia – „kérnek valamit”, például azt, hogy adja el nekik féláron a találmányát? Azért nincs jog- és tulajdonbiztonság, mert Orbán országában elveszett a méltóság, odaveszett a biztonság.

Az azonos szövetségi rendszerhez tartozó országok biztonságérzetét Orbán azzal ásta alá, hogy ezt a szövetségi rendszert folyamatosan támadja, közösen vállalt értékeit elutasítja, és az agresszív orosz befolyásszerzést a kormány saját üzleti haszonszerzése érdekében kiszolgálja. A szomszédos országok kormányainak és magyar nemzetiségi szervezeteinek biztonságát az ásta alá, hogy a kormány csak a vazallusainak adja meg a támogatás és az elismerés méltóságát. A munkavállalók biztonságát és méltóságát a kormánytól való félelem, a közügyekben részt venni kívánó polgárokét a védelmükre hivatott intézmények szétzúzása és megszállása, a háztartások méltóságát és biztonságát megtakarításaik elorzása és jövedelmeik megtizedelése számolta fel. A vállalkozók és a befektetők biztonságát a törvény előtti egyenlőség, a piaci verseny sárba tiprása és a kormány kitartottjainak való alávetettség semmisítette meg.

Az önálló és felelős polgár, a vállalkozó és a választó egyaránt azzal szembesült, hogy nincs esélye a törvénytelenségekkel, a mind nyilvánvalóbb önkénnyel való szembefordulásra.

A törvénygyárrá züllesztett Országgyűlésben Orbán a szinte naponta elfogadott új törvényekkel az alkotmányosság és a jogállamiság maradék garanciáit is felszámolta a kétharmados többség birtokában. A háztartások, a vállalatok, a befektetők – a jogbiztonság hiányában – védtelenné váltak a nekik kiszámíthatatlan, ám a Vezérhez közel álló vállalkozók számára nagyon is tervezhető törvényhozás miatt. A törvények ma gyakran egyedi jogviták utólagos eldöntésére szolgálnak, átvéve az igazságszolgáltatás szerepét, máskor pedig egy-egy, a kormánytöbbség által megszavazott jogszabályi rendelkezés elfogulatlan hatósági (bizonyítási) eljárások lefolytatását „helyettesíti”. Mindennek következtében az állam immár nemcsak hogy nem képes garantálni a tulajdonhoz való jogot, de megtörténhet, hogy ésszerű indok és kártalanítás nélkül törvény vonja el a magántulajdonos megtakarításait. Ez történt a magán-nyugdíjpénztári tagok kötelező befizetéseivel vagy később a hitelszövetkezetek tulajdonának elvonásakor.Ennek célja éppúgy lehet a költségvetési hiány – egyébként méltányolható – mérséklése, mint a kormányhoz közeli csoportok „törvények útján” történő befolyásszerzése vagy mások jogos magántulajdonának megkaparintása is. A törvénnyel kikényszerített árcsökkentés (rezsicsökkentés) és a vasárnapi zárva tartás révén vállalati irányítói jogot, az állami monopóliumépítés révén trafikokat, az államtól bérelt földek elorzása és újraosztása révén földet adnak az Orbán-rendszer híveinek.

Figyelemfelhívó fotóinstalláció 2010-ben a Budapesten a Deák téren.
Figyelemfelhívó fotóinstalláció 2010-ben a Budapesten a Deák téren
Teknős Miklós / Népszabadság

Orbán Magyarországot a nyugatias fejlődés pályájáról is letérítette azáltal, hogy a paksi atomerőmű bővítésének ürügyén az ország gazdaságát kiszolgáltatta Vlagyimir Putyin Oroszországának. A modern polgári demokrácia alap intézményeit a kormány a minősített többsége birtokában korlátozta (például az Alkotmánybírósághoz fordulás lehetőségét és az AB hatáskörét), vagy működésüket a kormány közvetlenül ellenőrzi. A kormánytöbbségtől elvben független intézmények vezetői, az Állami Számvevőszék elnöke, az Alkotmánybíróság elnöke és tagjai, a legfőbb ügyész, a Legfelsőbb Bíróság és az Országos Bírósági Hivatal elnöke, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, a Gazdasági Versenyhivatal elnöke mind a miniszterelnök iránt elkötelezett személy. A kormány uralma a választási törvény egyoldalú módosításával vált megingathatatlanná. A polgári demokrácia és a jogállamiság kirakata mögött az élet minden területére kiterjedő önkény és zsarnokság működik. A véleményszabadság gyakorlását sokoldalúan nehezítik és korlátozzák: a háztartások többségében elérhető közösségi média államilag irányított, az ingyenes hírszolgáltatás államilag ellenőrzött híreket közöl, különadókkal sújtják a kormányt is bírálni merő, a kedvezőtlen eseményeket is bemutató médiákat.

2014-ben Orbán egyetlen szóban foglalta össze a programját: „Folytatjuk!” Egyéves kormányzása elteltével jól látszik, hogy

a folytatás programja a jog uralma helyett az uralom jogának a kiépítését jelenti,

amikor megregulázni igyekeznek az internet szabad használatát a netadó bevezetésének kísérletével, a civil társadalom szervezeteinek kiépülését akarják megakadályozni a Norvég Civil Támogatási Alap felhasználását szervező alapítványok vegzálásával. Azt a gyakorlatot folytatják, amely szerint nem a társadalom ellenőrizheti a kormányt, hanem a kormány a társadalmat. Nem a szabadság, az autonómiák, az alkotás szabadságának a kiterjesztése, hanem az egyetemi autonómiák, a független színházak, a civil szervezetek, a szabad, autonóm vállalkozások elnyomása a kormány célja. „Folytatják” a korlátlan jövedelem- és vagyonátcsoportosítást a közepes jövedelműektől és a szegényektől a kormány leggazdagabb és legelkötelezettebb híveinek a zsebébe. Ez a legfelső egy százalék, amelynek vagyonosodását itt és most semmiféle tudományos módszerrel nem mérik, és nem is lehet. Csak a bulvárlapok és a városi legendák szolgálnak információs forrásként.

Habony Árpád miniszterelnöki tanácsadó azzal a félmilliós Gucci táskával a kezében, amellyel tavaly decemberben vágott át a szegénység ellen tüntetők között a Kossuth téren
Habony Árpád miniszterelnöki tanácsadó azzal a félmilliós Gucci táskával a kezében, amellyel tavaly decemberben vágott át a szegénység ellen tüntetők között a Kossuth téren
Huszti István / Index

A kormány a jövőt éli fel, amikor nem az oktatást fejleszti, hanem hívei zsebét tömi meg; amikor nem ama középkorúak jövedelembiztonságát alapozza meg az önkéntes takarékosság ösztönzésével, hanem azt a megtakarítást is feléli, amely eddig egyáltalán kimutatható volt; amikor nem a teljesítményből történő fejlődést támogatja, hanem a talpnyalással megszolgált jutalmazáshoz használja fel a Marshall-segély nagyságú uniós pénzt. Nem elég azzal érvelni, hogy terjed a szegénység, hiszen ez – a legfrissebb statisztikai elemzés alapján – nem is támasztható alá. Azzal kell érvelni, hogy lassan a Kossuth-nóta refrénje lesz igaz: „mindnyájunknak el kell menni”.

Amiben 2010 óta nincs változás, hogy befelé megyünk a zsákutcába.

Hiába egyetlen év jó gazdasági eredményei, ha a kivándorlás növekedését, az iskolázottság folyamatos visszaszorulását, az önálló gondolkodás ellehetetlenülését, az alul lévők megalázását, a felül lévők panamáit nem állítja meg semmi. Az egyre gyakoribb, ám a résztvevők számát tekintve parányi tüntetések az elhallgatás, a közöny és a belenyugvás szürkeségébe simulnak bele, a kormányzó elit napról napra nyilvánosságra kerülő botrányos ügyei ellenére is. Csak rövid távon nyer újabb és újabb csatákat Orbán kormánya. Az Európai Unióval folytatott szabadságharc, a kis hírekből generált nagy győzelmi jelentések lassan megszokottá, azután unalmassá válnak. Unalmában azonban még egyetlen nép sem csinált forradalmat – a magyar sem fog. Várunk. Godot-ra?

Nem. Egymásra.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.