Az Urbán András vezette szabadkai Kosztolányi Dezső Színház fémjele a sokkolás, a morbid, ironikus jelenetek, nem kevésbé a műfallosz. Nincs ez másképp a legújabb előadás esetében sem, melyet Tolnai Szabolcs rendezett Exodus címen.

Az ötletet a menekültek látványa adta a szerb–magyar határ vajda­sági oldalán. Aztán terepmunkára vitte a színészeit a szabadkai téglagyárba, ahol a menekültek húzták meg magukat víz s minden más nélkül. Itt szembesültek exodusukkal, az egyéni vallomásokat itt próbálták átélni, megérteni – már ha azt lehet.

Kosztolányi Dezső Színház

Talán ez az előadás különleges­sége, mások traumáival szembesülni szakemberként sem könnyű, és a színészek maguknak is feltették a kérdést: odamegyünk, és művészkedni akarunk, amikor ott vannak rajtuk a háborús és a lelki sebek? Ki vagyok én, hogy őt faggassam, s hogy ebből alkossunk?

A rég elhagyatott szabadkai téglagyár kiváló helye lehetne a menekültek múzeumának, ám kérdés, hogy a mindent elöntő gyűlöletkampány vagy a brutális képsorok, a terrorizmus és a háború(k) árnyékában lehet-e még sokkolni a nézőt? ­Mond-e újat az, hogy ledarálják az embert, kurvává teszik az ázsiai, afrikai nőt, miután megerőszakolták, embriótetemet ásnak ki a földből, háború dúl, és sehol senki, aki segítene?

Kosztolányi Dezső Színház

Nincs ebben új, ahogyan a darabban történet sincs. Tolnai Szabolcs nem értelmez, hanem erős képekkel, hanggal, csapongó jelenetekkel több perspektívából ábrázol. Erős szimbolikával fűszerezve, iróniával, abszurd jelenetekkel – disznók és egy marha nézi a szerb tévében a „havazást”.

Aztán a színpadon is felhúzzák a kerítést, jő a Monty Python-os jelenet: angol urak s hölgyek birthday-partiznak, golfoznak, aggódnak madarukért, amit most megvéd a drót tőlünk, a menekültektől. Akiket kiröhögnek, majd ránk maszturbálnak, a nézőkre; úgy vezetnek be bennünket a színpadra, majd a nézőtérre, hogy migránsoknak néznek.

Kosztolányi Dezső Színház

Merész vállalkozás ez, tudván, hogy a magyarok megmentőként néznek a kerítéscsinálókra, dúl az idegengyűlölet és a menekültellenesség. Mégsem polgárpukkasztónak vagy szembenézésnek szánt darab, vagy az aktualitást meglovagoló kurzusmű, Tolnai úgy szétdarabolja, hogy ne lehessen egész a kép. Hogy jó darab-e? Már hogy lehetne az, ha azt a csömört, szívtelenséget és gyűlöletet visszhangozza, ami bennünk van. És nem a szánalmat, amit éreznünk kellene, hanem a szánalmasságunkat.

Nem jó, inkább szép, erős munka ez, a hat színész több szerepben ­való markáns játékával. Feltételezem, minden nézőnél akad egy olyan jelenet, aminél megakad. Nálam az ­európai madarak lelki világáért aggódó angol alakja volt ilyen, mert találkoztam már a műszaki zár okán a nyuszikért és őzikékért aggódókkal.

Az emberekért már kevésbé, ha fennakadtak is a drótban. Akár az Exodus a torkunkon, mert a menekülés még mindig csak valaminek az eleje, és nem a vége.