Mintha az esküvő után nem annak örülnénk, hogy egymásra találtak, boldogok, és ásó, kapa, nagyharang, hanem hogy az esküvői torta nem is volt finom, meg a vőlegény is kihízta a zsakettját. Aki azért megy el a Máté-passióra, mert egyszer egy évben az így helyes, át kell esni rajta, mint valami fárasztó, de ember- vagy kultúrembervoltunkhoz nélkülözhetetlen eseményen, annak a Ton Koopman vezényelte előadás tökéletesen megfelelt.

Abszolút szertartásos volt, és mint a szertartások általában: hosszú és eseménytelen. Csak hát ülnek rossz gyerekek is a nézőtéren, akik arra várnak, hogy boruljon már le az a tálca sütemény az asztal sarkáról, legyen egy, legalább egy tartalmas pillanat, amikor ez a nagy, ünnepi celebrálás arról szól, amiről kellene. Vannak olyanok is, akik számára a Máté-passió elsősorban zenei esemény, recitativók, áriák és kórusok egymásutánja, amit szeretnének meghallgatni, benne feloldódni, örülni. Nekik végképp böjt volt az este.

Nyilván nincs Bach zenéjének és életének olyan aprócska szelete, része, sarkocskája, amelyet Ton Koopman ne ismerne, akár elméleti szakemberként, akár gyakorló muzsikusként. Orgonistaként lemezre vette a Bach-összest, karmesterként szintén, az összes kantátát, passiót,még olyat is rögzített, ami nincs is, elveszett a zenei anyag, de ő pótolta, kitalálta, elképzelte.

Természetesen nem kell feltétlenül a Máté-passiót drámának értelmezni, de akkor legalább zeneként kellene interpretálni, steril szépségként. Erről azonban szó sincs

Ha tudás és tehetség teljes különbözőségét és függetlenségét kellene bemutatni, nincs is jobb példa Ton Koopmannál. Orgonistaként is unalmas fráter, színtelen és invenciótlan, karmesterként pedig éppen ezzel a hangversennyel bizonyította, hogy rossz napjai mindenképpen vannak.

Sok lehetőség van a Máté-passióban, mégiscsak az emberiség közös öröksége, a legnagyobb oratórium a történelemben, zene és dráma. A drámát az előadás tökéletesen mellőzte, a nagy pillanatok nem voltak „pillanatként” értelmezve, Péter elárulja Jézust, megszólal a kakas, meg kellene állnia a levegőnek, mindannyiunknak ezt kellene átélnünk, az igaz elveszítését, a tanú hallgatását, a gyávaságot, rossz döntést, a rádöbbenést és a sírást.

Itt meg csak énekelnek, mintha mindez nagyon távol történt volna, és igazán semmi közünk nincs hozzá, de ha akarjuk, elmesélik. Az egyetlen öröm a gyerekek, a Budapesti Énekes Iskola, akik kifejezetten nem profi teljesítményt nyújtanak, mintha egy iskola udvaráról terelték volna be őket, de így legalább jelentenek valamit: hogy ez a zene és ez a történet mindannyiunké.

Természetesen nem kell feltétlenül a Máté-passiót drámának értelmezni, de akkor legalább zeneként kellene interpretálni, steril szépségként. Erről azonban szó sincs, a sok középtempó és biztonsági zenélés ellenére döbbenetes dolgok jönnek a zenekarból, maszatolás, tisztátalanság, rosszul kikevert hangzásarányok.

Hogy egy korhű fagottnak hogyan is kell megszólalnia, az nyilván véleményes kérdés, de hogy nem volna szabad ennyire hangosnak lennie, ennyire elnyomnia mindent és mindenkit maga körül, az szinte bizonyos, végül is ez nem fagottverseny, hanem a Máté-passió.

A passiójelleg egyre dominánsabb lett az este során, egyre inkább a közös szenvedésre esett a hangsúly, az ember támasztja a fejét a második rész során, de folyton lebillen a helyéről, jaj, milyen hosszú, jaj, milyen unalmas, de értelmetlen minden, ami ott elöl történik. Kifejezéstelen és súlytalan Jézus-hang, érdektelen szoprán, telik-múlik az idő, lassan már más értelme sincs az egésznek, mint hogy a kivetítőn végig lehet olvasni az Evangélista szavait. Aztán zárókorál. Jövőre jobb lesz.