– És mit ünneplünk majd december 28-án?
– A beat megszületését, illetve a beatet magát. Ha furcsán hangzik is, a magyar beat az Illéssel kezdődött. De most, hogy kimondtam, nem is annyira furcsa, talán még dicsekvésnek sem hat. Mégsem a zenekart ünnepeljük tehát, hanem a műfajt. 1965 nyarán, a nógrádverőcei táborban játszottunk, ott a laposház tetején írtuk az első magyar nyelvű beatdalokat.
– Ó mondd, Ne gondold, Az utcán…
– Igen. Majdnem, mert Az utcán-t nem ott írtam, az már 16 éves koromban megvolt, csak a Bródy szövege került később rá. Hatvanöt őszén Laux még azt mondta, hatalmas bukás lesz a magyar nyelvű dalokból. Másképp alakult.
– Az omegás Laux József? Volt kapcsolat az ellenfelek között?
– Voltak barátságok, persze, de a közönség számára ezek a bandák talán tényleg a pártokat testesítették meg: Omega-párt, Metro-párt, Illés-párt. Nagy ellentétek voltak ezek, még a magyar beaten belül is. Mert ne legyen tévedés, ez beat volt. Még Bródy is rock and rollt vagy rockot mond, pedig az más: Bill Haley, Elvis Presley, Little Richard. A beatben, mint a neve mutatja, az ütősökön van a hangsúly. Nézzük csak meg, Ringo nem úgy fogja a dobverőket, mint egy dzsesszdobos, hanem mint egy timpanis. Ezért hoztam éppen a Pásztoryt a zenekarba. Ő csuklóból nem volt olyan technikás, de timpanisként játszott az Operettszínházban. Meg ő volt az első számú Illés-rajongó. Később Németországban tartott a könyvespolcán egy Illés feliratú sörösdobozt, időnként kinyitotta, beleszagolt, visszazárta. Nem tudott teljesen elszakadni a zenekartól akkor sem.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
– Ahogy nyilván azok sem, akik a hőskorban voltak fiatalok.
– Az első klubunk a Törekvés kultúrházban volt. Még sokáig nem koncerteket adtunk, hanem táncos bulikon játszottunk. Emlékszem az ijesztően magas színpadra meg arra, hogy eleinte úgy húszan táncoltak csak előtte. De aztán beindult a dolog. Bródyval meg is fogalmaztuk: lényegében miénk lett a teljes vertikum a munkásosztálytól az egyetemistákig. Játszottunk a Várban, de a Balzac utcai Bosch-klubban is. A Sankóval (később Atlantis)meg a Syconorral (később Hungária) váltottuk egymást. Még nem volt különbség a fellépők és a közönség között, mindenki faragott magának gitárt, és játszott rajta, ügyes műszerészek rádióból erősítőt gyártottak. Lassan vált ki, kikből lesz a fellépő zenekar, de még sokáig nagyon közvetlen volt a viszony. Haverok voltunk.
– Mindenkinek tetszett a zene?
– Nem mondhatnám, de micsoda különbség van egy mai gyűlölködő internetes komment és mondjuk annak az idős úrnak a levele között, aki a ’66-os táncdalfesztivál után írt nekem. „Szörényi elvtárs! Maga igazolja Darwin elméletét, miszerint a majomtól származunk.” Ez nem jelenti, hogy öregek ne jártak volna a Boschba. – Kicsit hangos a zene, gyerekek, de itt szabadabb a levegő! – mondták. Egyikük azt kérdezte: – A Még fáj ’56-ra utal, ugye?! Én írtam azt a szöveget – Bródyval egyezségünk volt, hogy ugyanúgy jegyzünk mindent, bármelyikünktől való –, és tudtam, hogy egy konkrét lányról szól, de neki fontos volt, hogy legalább a refrén azt jelenthesse, amit ő szeretne.
Kinek lehet fontos, érdekes ma a Beatünnep?
– Azt hiszem, leginkább az idősebbeknek. De abban is biztos vagyok, hogy a fiatalok sem röhögni jönnek rajtunk, mint néhány más előadóhoz, mondjuk, a Sziget vonatkozó sátrába. Én is sokat hallgattam annak idején az öregek zenéjét, ha úgy éreztem, hogy jó, hogy indulat, erő van benne. Benny Goodmant például. Bródy írta egy Fonográf-nótában: „De jó lenne, ha érezném, hogy túlél engem néhány dal.” Ez már megtörtént.
– Mick Jagger mondta, ha még negyvenévesen is a Satisfactiont kell játszania, akkor…
– Á, Jagger egy pozőr. Miért ne lehetne játszani a régi dalokat akár öreg fejjel? Egyébként mi sem tudtuk, hogy ez lesz belőle, mármint a beatből. Már az Illés vége felé az Ifjúsági Magazin megkérdezte, szerintem mit hoz a jövő a műfajnak. Azt mondtam, egyre színesebbé válik majd, de egyre olcsóbbá is. Érzékeltem, hogy a beat harciassága, szókimondása – amiből később az alternatív zenék táplálkoztak – el fog sekélyesedni. És azt is mondtam, hogy a fiataloknak a jövőben majd talán a politika ad kitörési pontot.
– Lehozták?
Lehozták, és igazam is lett. Nem az öreg MSZMP-sekre gondoltam, hanem a fiatalabbakra, a reformpártiakra, a KISZ-titkár Maróti Lászlóra például, aki vérfrissítést akart. Személyesen neki köszönhető, hogy az István, a királyt előadhattuk 1983-ban a Városligetben. A ’84-es Dóm téri bemutató után bejelentkeztünk a kultúrpápa Aczél Györgyhöz.
– Aczélhoz? Miért?
Hogy segítsen kőszínházba vinni a darabot. Egyébként egy héten belül kaptunk időpontot. Ezt azoknak a fideszes politikusoknak szoktam elmondani, akik hetekig, hónapokig váratják az embert, mindig új és új időpontokat adnak. Aztán meg lemondják. Ráadásul Aczél azt mondta: – Tudják, hogy én nem nagyon szeretem magukat, de a téma magyar és történelmi, a mű zseniális: a Nemzeti Színházban a helye! Majdnem becsúsztam a szék alá. Úgyhogy bekerült a Nemzetibe az István, az akkori főrendező, Kerényi Imre állította színpadra.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
– Kell a politika?
– Nem kell benne feltétlenül részt venni, de elkerülni sem nagyon lehet, akaratlanul is erről szól minden második mondatunk. Bródy vehemens, ő még élvezi is, én nem. Nem fordítok hátat a dolgoknak, van véleményem róluk, de semmiképpen sem akarom, hogy lehúzzanak. Az alkotó embernek szüksége van a kikezdhetetlen szabadságra.Nekem ez a szuverenitás kell. Emiatt támadhatatlan vagyok.
– Ha a december 28-i koncerten elhangzik a Ha én rózsa volnék, vagy a tévében a Miért hagytuk, hogy így legyen?, az politikai kiáltvány, nem?
– De hát az mindig is az volt. Ebben nincsen semmi. Nem tisztem megítélni, de a későbbi Bródy-dalokban vannak elfogult politikai utalások. Ezekben a szövegekben viszont tényleg az a jó, hogy minden helyzetben megállják a helyüket.
– A mai független, alternatív alkotók nem állnak túl jól a szuverenitás ügyében. Gondoljunk csak a hivatalos kulturális térkép átrendeződésére, a forráselvonásokra.
– Az elmúlt két évben folyton az általam nagyon jól ismert Fekete Györgyöt ostoroztam. Csak aztán rájöttem, hogy minél több rosszat mondok róla, annál több pénzt kap. Úgyhogy most inkább nem mondok semmit.
