Ilf és Petrov remekei, az 1928-as születésű Tizenkét szék és az 1931-ből való Aranyborjú jellegzetes szovjet termékek ugyanis. Azon belül is a NEP-korszakéi, amiről ma már bőven elég annyit tudni, hogy valamikor a húszas években, forradalom és polgárháború után, az új, szovjethatalom egy időre valamelyest engedett a hadikommunizmus meg egyáltalán a maga elveiből, némi teret engedett a szabadabb gazdasági tevékenységnek. Ennek az időszaknak jellegzetes figurája volt mindkét regény hőse, Osztap Bender, az ügyeskedő szélhámos, aki minden szovjet elméletnek és követelménynek fittyet hányva, meg akar gazdagodni, lazán, szabadon, minden szabálytól függetlenül, individuumként kíván élni.
A történet éltető eleme a szovjet élet a maga erkölcsi elveivel, bürokráciájával, propagandájával. Az Aranyborjú sztorijában különösen erősen van jelen az egész rendszer abszurditása. Epizódjaiban pedig a hajdani pikareszkek és a későbbi roadmovie-k technikájával leltározódik fel az akkori világ, már amennyit persze meg lehetett belőle mutatni 1931-ben. Az Ilf–Petrov-művek kétélűek. Rájuk fogható, hogy a továbbélő kispolgári önzést, harácsoló, közösségellenes erkölcsöt figurázzák ki, de valójában inkább az alapvető emberi igényeknek, szükségleteknek ellentmondó rendszer ésszerűtlenségét, a mindent elárasztó bürokráciát és a fellengzős jelszavak alatt tenyésző nyomorúságot karikírozták.
Ehhez nagyon megfelelő hős Osztap Bender, a rokonszenves szélhámos, akiről a hivatalos morál szempontjából minden rossz elmondható, de az olvasók, nézők mégis szeretik. Szellemes, okos, színes figura. A NEP-korszak nélkül persze minden sajátos vonása elhalványul, érdektelen. Marad belőle az örök széltoló. De musicalhez ez elég is. Pláne, ha kellően felerősített szerelmi szál is akad hozzá. Az eredeti történet lényegére, hogy a megszerzett vagyonnal a zseniális szélhámos végül nem tud mit kezdeni a szovjet körülmények között, a mai magyar átírónak, Horváth Péternek amúgy sincs szüksége. A szerelem, a féltékenység, a harc a nőért mindent megold.
A szükségképpen egyszerűsödött cselekmény is ellaposodott ugyan, a bemutatott darab mégis igényesebb, mint amit e műfajban az utóbbi években az Elfújta a széltől az Amerikai komédiáig, a Csoportterápiától a Tanulmány a nőkről-ig megszokhattunk. A minőséget már az is jelzi, hogy a csigalépcsőn megközelíthető emeleti stúdióban játsszák. Néhány zenész a kulisszák mögül szólaltatja meg Gerendás Péter a szokvány musicalhangzástól némileg eltérő, régi lokálok, bárok hangulatát idéző dallamait. A színészek nem bújhatnak ki a bőrükből, adják, amit tudnak.
Hajdú Steve Osztap Bendere inkább kedveskedő-édelgő alak, mintsem nagyszabású kalandor. Székhelyi József és Lippai László gond nélkül hozza a maga kisstílű bűnözőjét. Nagy Sándor ezúttal is meglep azzal, hogy a sikkasztó szerepében kibújik belőle a jellemszínész, akit nagyszínpadi főszerepeiben gondosan titkolni kénytelen. A legjobb mégis a Halász G. Péter egyszerű, praktikus kulisszáira vetítve fel-felbukkanó film, Kiss Jenő alkotása, amelyben a szereplők öregítve, mintegy tévériportban visszaemlékeznek a régmúlt eseményeire. Kár, hogy tartalmi többletet ez sem ad.
