Nemrég volt 68 éves. „Balatoni gyereknek” tekinti magát, mindig a tóparton élt. – Erre vagyok kalibrálva – fogalmazott kicsiny, de kényelmes társasházi lakásában. – Zamárdiban születtem, az apám főjegyző volt, utána tanácsoknál vállalt munkát Zicsen, Nágocson, Karádon, ahol Gárdonyi is tanított egy időben. A végén Tabon lett banktisztviselő. Siófokra 1954-ben költöztek az anyámmal, az általános iskolát itt végeztem, 1961-ben Kaposvárra kerültem cukoripari technikumba.
Az érettségi után elváltak a szülei, amit nehezen viselt. Siófokon egy államosított villában élt az anyjával, 150 méterre volt a házuktól a víz. Vadregény, nádas, törpeharcsa. Az anyja kiadta a villában a manzárdszobát, ahol egy-egy nagyvállalat dolgozói nyaraltak. Vitorlások, motorcsónakok vették körül. Gyerekként ismerkedett össze a nyelvész O. Nagy Gáborral (Szólások és közmondások), a tudós profi úszó hírében állt. Kellei jól tanult, kémiaversenyt nyert, a katonáskodás alatt kezdett olaszt tanulni. Erre Goda Gábor Magányos utazása ösztökélte, tízszer is elolvasta.
|
| Fotó: Szabó Miklós / Népszabadság |
– Nemere István, aki eddig 645 könyvet írt, igen jó barátom – mondta Kellei György –, egyik könyve Velencében játszódott, innen vettem az ötletet, hogy én is ott indítom el a Bejárat a pokolba főhősét. A másik jellemző helyszín Párizs, amelyet szintén jól ismerek. Érdekes, hogy csak egy pesti helyszínt „futtat”, egy városmajori lakást, ahol olykor az irodalomtörténész-magándetektív meghúzza magát.
– Volt egy szomszédunk Siófokon, a tisztviselőtelepen – hangzott a helyszín magyarázata –, egy öreg néni. Kifőzdét működtetett, a hatvanas években ez ritkaságszámba ment, a férje kapta az engedélyt a cirkuszibódé-szerű épületre, mert partizán volt azelőtt. A Városmajor és a Szamos utca sarkán laktak. Amikor fölmentem Pestre, filozófiát végeztem levelezőn, náluk laktam.
Tanult dramaturgiát, a Veszprémi Naplónál pedig huszonegy évet húzott le. Hét évig külsőzött, aztán főállásban, beosztott újságíróként ment előre. 1989-ben kérték fel olvasószerkesztőnek, egy hét lapzártáig tartó munka után jött egy másik hét, amelyen elvileg pihenhetett volna. De nem tette: krimiregényeket írt, amelyek később a Napló kiadásában jelentek meg. Az első önálló krimifüzet már 1989-ben megszületett (A gyilkos késve érkezik). 13 forintba került, több tízezer példányban nyomták.
– Azért kezdtem krimit írni – hangzott a vallomás –, mert érdekeltek a rejtélyek. Kölyökkoromban amúgy is sok krimit olvastam, amiről valaki azt mondta: nem fényűzés, inkább biológiai szükséglet. Emlékszem rá, hogy általános iskolás koromban minden nyáron betörtek az utcánkban, kis villák sorakoztak ott. Az egyik nyomozást végigkövettem, egy kaposvári százados vezette, aki azelőtt NB III-as futballista volt.
A rendőrök melléfogtak, a helyszíni szemle után elkaptak egy srácot, de nem ő volt a tettes. Erre én jöttem rá,
mert éjjel átmásztam a kerítésen, és elkezdtem bogarászni.
Női körömlakkdarabot találtam, amit éppen oda is fújhatott a szél. Kérdeztem a tulajt, hogy a rendőrök látták-e. Megtalálták aztán a szomszédban a két pesti prostit, ott nyaraltak, ők vitték el az ékszereket. Amikor elkapták őket, elolvadtam a gyönyörűségtől. Ekkoriban olvastam Graham Greene Merénylet című, 1957-ben kiadott könyvét, lenyűgözött. Greene később nagy kedvencem lett.
Van egy középiskolás élménye is, amelyet megőrzött emlékezetében. A kis osztálybüfé becsületkasszával működött: nyitja ki a napos, és látja, hogy a lakatot fölfeszítették, a pénz pedig eltűnt. Egy iskolai alkalmazottat vádoltak, el is ítélték a bíróságon. Kár, mert Kellei György utólag megtalálta a dobozt az egyik diáktársánál.
Megvan az alkatában a részletek iránti olthatatlan szomjúság, saját bevallása szerint nagyon jó a vizuális memóriája. Ez felfedezhető a könyveiben is:
a krimi szabályrendszerének kardinális pontja, hogy a történetnek meg kell akadnia.
Kellei Györgynél a megakasztást a részletes táj- és helyszínleírások szolgálják. Siófok, Balatonfüred persze univerzális táj, az Velence is, a cél pedig az, hogy az alakok rokonszenves helyszíneken bukkanjanak fel. Tatay Sándor mondta, hogy ott kell mélyre ásni, ahol él az ember. Kellei György ezt a szabályt következetesen betartja.
Kondor Vilmos a háború előtti és alatti években játszatja súlyos budapesti éjszakai történeteit. A magyar krimi mainstreamjében Baráth Katalin hősei a múlt század első évtizedében tesznek-vesznek. Kellei – és ebben kevesen követik példáját – a jelenben játszódó krimiket ír. A Naplóban öt sztorija jelent meg, a Vadászidény a tóparton és Az ikrek bosszúja kétszázezer példányban fogyott, több napilap is hozta folytatásokban (a Pannon lapok négy megyei újságot adott ki – a szerk.).
– Úgy ment ez akkoriban – idézi föl a boldog éveket az író –, hogy szóltak a főszerkesztőnek, írassatok a Kelleivel a Balatonnál per pillanat játszódó magyar krimit. 1993-ban rádió- és tévémellékletet is behúztak a Naplóba, minden számba kértek kriminovellát, 4 flekk volt egy egész oldal. Mondtam, hogy minden héten nem bírom, noha a rovatvezetői normámat is túlírtam a Pannon Lapoknál. A krimiket tíz éven át felváltva írtuk Nemerével, aki akkor Esztergomban lakott. Először 4, a végén 2 flekk volt a penzum, akkor már nem fizettek külön honoráriumot.
– Összesen 260 kriminovellát írtam. Kitaláltam egy hőst, aki Mentonból jött, egy időben Napóleonnak is ez volt a kedvenc tartózkodási helye. Kyr főfelügyelő Párizsból települt ide, mert kirúgták a rendőrségtől. Egy időben az egyik Somogy megyei hetilap is átvette a rádióújságot. Leültünk egyszer ebédelni egy fonyódi kisvendéglőben, hozta a tulaj az ételt, valaki benyomta, hogy a leves Kyr főfelügyelőnek lesz. Visszajön a tulaj, kérdi, melyikőnk a Kyr? Mondom, én. Maga írja? – kiáltott föl, és behívott az irodájába. Ott voltak a történeteim kitűzve egy parafatáblára. Az ebédért természetesen nem kellett fizetnem.
Kyr főfelügyelő történetei könyvben is megjelentek, több ezer példányban, a posta terjesztette őket,
volt úgy, hogy az író csütörtök–péntekre szabadságot vett ki, megírta (kézzel, vonalas füzetbe, mint Déry Tibor) a nyolcvan oldalt, aztán beverte gépbe, kedden lehetett tördelni.
Ahhoz, hogy ne süllyedjen bele a krimiközhelyekbe, olvasnia is kellett. Naprakésznek bizonyult. A Hekus magazint annak idején Veszprémben szerkesztették, rendszeresen járatta a Mesterdetektív című periodikát, olykor pedig Nemerét is fölhívta, hogy hol keressen ötleteket. Ismeri a kortárs amerikai krimit, kedveli a svédeket, norvégokat, Nesbo-nek írt a Facebookra is, a Millennium-regényeket elsőrangúaknak tartja.
Beszélgettünk a krimiszabályokról is. A legfontosabb, hogy valószerű legyen a történet. De a jó krimi jellemzője az illúzió is. Vannak, akik leszólják a műfajt, mert mellőzi az irodalmi ábrázolást, a jellemek „nullák”, gyilkosság követi a gyilkosságot. Kellei György híve annak, hogy történjen meg a bűntény, szépen, folyamatosan bonyolódjon a nyomozás, s csak a végén derüljön ki, ki a tettes. Dashiell Hammetet említette, A máltai sólyom és más pompás krimik íróját, aki maga is nyomozó volt: ő például megmondja a legelején, mi a helyzet. Raymond Chandlernél is él ez a módszer, de Kellei a hagyományos technikát követi, szerinte az írónak az a feladata, hogy beépítse a gyanúba keverhető embereket.
Maugham mondta, hogy egy-két hullánál több nem lehet.
A balatoni krimista sem szereti, amikor halomra lövik a szereplőket – el kell rejteni a gyilkost, találgasson az olvasó, a végén legyen egy csavar, aztán még egy, esetleg még egy. Túlbonyolításnak hívják, ősi trükk.
– Szórakoztatni kell, semmi másért nem írok krimit – hangzott az írói vallomás. – Keleti Mártont hallottam egyszer arról beszélni, hogy nincs szerzői meg művészfilm, jó film van, meg rossz film. Szeretem a karakteres egyes szám első személyt. Az én magándetektívem, Melis Zsolt irodalomtörténész foglalkozik kultúrával, filozófiával is.
Úgy született, hogy magam elé képzeltem egy 45 éves bölcsész vagányt,
aki a nagy verekedőművésztől, a „pekingi zsokétól” tanulta a fogásokat, ezért meg is védi magát, ha kell. Én sem vagyok egy puhány fickó, de soha nem voltam kötözködős verekedő, noha egy-két siófoki ügybe belekeveredtem. Melis rendőrkapcsolatai valóságosak. Most is van egy füredi nyugdíjas rendőr főtanácsos és egy hajdani megyei alosztályvezető, aki beállt ügyvédnek. Őket szoktam hívogatni szakmai kérdésekben. A rendőr főtanácsos a kéziratról elmondja, hogy mit javítsak ki. Elfogadom a tanácsait, felkészült, olvasott ember, volt olyan ötlete, amit beépítettem.
|
| Fotó: Szabó Miklós / Népszabadság |
Kellei György könyvei 1500 példányban jelentek meg, a kötetbe rendezett kisregényeket 6-800 példányban adták ki. Új könyve, Az elátkozott villa rövidebb lesz, mint a Bejárat a pokolba, a kiadó 250-280 „ütős” oldalt kért tőle. – Sokan olvasnak és veszik a könyveimet, látom a vonaton és a strandon. Megbecsült megyei újságíró voltam, emlékdíjat kaptam, a jegyzeteimet kiadta a füredi és a veszprémi könyvtár, írok folyóiratokba is. A krimikkel kapcsolatos visszhangról mégsem tudok beszámolni. Két regényemről írt a Magyar Nemzet Szellemi kalandok a Balatonnál címmel, a recenzens – akinek Földváron van nyaralója – szintén észrevette a tájhoz való ragaszkodásomat.
Krimiíróként nem létezik elismerés. Ez ugyanolyan lenézett műfaj, mint a fantasy.
Újságíróként még meghívtak emelkedett irodalmi összejövetelekre, de amióta nyugdíjas vagyok, meg se csörren a telefonom. Igaz, nincs már vers sem az újságban, akikről régebben kolumnát írtam, elfeledkeztek rólam. Ha valakinek könyvet küldök, még arra sem méltat, hogy válaszoljon: kösz, megkaptam. Rengeteg lett a sok hatalmas író itt nálunk is, senkinek eszébe nem jutna, hogy váltsunk pár szót A sakál éjszakái vagy a Bejárat a pokolba című krimikről. Voltaképp senki nem tud róluk semmit.
