galéria megtekintése

Szólóban

Az írás a Népszabadság
2014. 04. 22. számában
jelent meg.


Horeczky Krisztina
Népszabadság

Maga ennek a szakértője?” – érdeklődött a darab végén a mellettem ülő középkorú férfiú, esztétikai mankóért nyúlva. Csalódottan. Mivel segélykérésére annyit válaszoltam: „Ó, nem. Ez túlzás.” Ugyanis Fehér Ferencnek (1975) egy(etlen) „szakértője” van: saját maga. Ezt a feltételezésemet erősítette meg a címválasztásában a ragyogó amerikai filmszínész, Morgan Freeman ihlette est.

Freeman harmincöt centiméter magas lehet, orra nagy és hosszú, pumukli haja fakó, ábrázatán gyakorta tébolyult vigyor. Eleinte úgy fest, roppantul ragaszkodik a nálánál jóval termetesebb, hús-vér Morganhez, akit úgy cibál be a szájával a színre, mint egy kimerült vadászeb a zsákmányát.

Fehér Ferenc egy bábbal táncol a MU Színházban
Fehér Ferenc egy bábbal táncol a MU Színházban
Kallos Bea / MTI

Valójában Morgan/Fehér csúszik a földön, jobb kezében tartva a bábut, amit ugyan ő mozgat, de idővel felcserélődnek a szerepek. A rokonszenvesen bolondos Freeman egyre elvetemültebb, eszelősebb, gonoszabb, míg Morgan fokozatosan veszíti el az uralmát a bőre alá is bekúszó galád emberke, annak haverja, a szürke nyúl, majd végül önmaga fölött.

 

Ezt a lidérctörténetet mutatja be az egyórás groteszk, amely legalább annyira pajkos, játékos, szellemes, eleven humorú, mint amennyire sötét, fájdalmas, kegyetlen. Főleg: bátor.

A bábozással ötvözött monotánc azt a létállapotot idézte fel bennem, amikor az óvodáskorú gyerek kitalál magának egy képzeletbeli barátot. A pajtás –légyen bár láthatatlan lény vagy baba, plüssállat stb. – nemcsak támasz, sors- és bajtárs, hanem démoni alteregó is. Azaz ő a kölyök rosszabbik része, aki irányít, manipulál, parancsol. Függővé tesz.

A skizoid lélektani folyamat pőre modellezéséhez nyilván hozzájárul, hogy az intézetben nevelkedett Fehér nem az olvasmányélményeiből merítkezik. Ezért is, hogy rizikós élveboncolása baljósabb tónusú, mint a korántsem vidámvásári oeuvre eddigi darabjai. A nemzetközi hírű autodidaktatáncművész-koreográfus a hazai kortárs táncszcéna mára legkiválóbb előadója, akinek eredeti klasszisát nem lehet megszokni.

Mellbe vág, megdöbbent, felzaklat; nem pusztán a kérlelhetetlen, rutint elutasító, sallang- és hamisságmentes, rezervált személyiségével, hanem azzal a zárt, izolált magánykozmosszal, amelybe behúzza a nézőjét.

A dramaturgiai pontatlanságok miatt a szkeccsekből álló műnek több befejezése van, mint kellene. 

Ezért most is rácsodálkoztam, milyen koncentráltsággal esik szét az egyre koordinálatlanabb(nak tűnő) mozgása, a katatónia hogyan fordul át izgága eszelősségbe, vagy éppen fordítva.

A kiüresedett, tompa tekintetben mikor, hogyan villan fel az élénk őrület. És miként lesz Morganből egyre inkább Freeman: egy halott, lelketlen rongybábu, akinek az arcára fagy a vicsorgás.

Az elvártan különleges jelenlét mellett: a René Aubry által inspirált, Fehér komponálta remek zenére megalkotott mozgásnyelv technikás, anyagerős, néha virtuóz és a legapróbb gesztusig kidolgozott. A dramaturgiai pontatlanságok miatt azonban a szkeccsekből álló műnek több befejezése van, mint kellene.

Bőven elég, ha valami egyszer ér véget. Szükségtelen az égő házba petárdát dobálni. Merthogy a Morgan és Freeman egy lángoló ház, ami után csak por marad, pernye és hamu. Olyan, akár a kijózanodás: hogy a – képzelt – társunk nem más, mint az elme öncsaló szüleménye; és ez a kreálmány az, amely ellenünk fordul, elárul, megcsal, kifoszt, megsebez, kinyír.

Ha igaz, hogy egy férfinak el kell fogadnia, hogy egyedül van, akkor Fehér szólója nagyon férfias.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.