Ezt a lidérctörténetet mutatja be az egyórás groteszk, amely legalább annyira pajkos, játékos, szellemes, eleven humorú, mint amennyire sötét, fájdalmas, kegyetlen. Főleg: bátor.
A bábozással ötvözött monotánc azt a létállapotot idézte fel bennem, amikor az óvodáskorú gyerek kitalál magának egy képzeletbeli barátot. A pajtás –légyen bár láthatatlan lény vagy baba, plüssállat stb. – nemcsak támasz, sors- és bajtárs, hanem démoni alteregó is. Azaz ő a kölyök rosszabbik része, aki irányít, manipulál, parancsol. Függővé tesz.
A skizoid lélektani folyamat pőre modellezéséhez nyilván hozzájárul, hogy az intézetben nevelkedett Fehér nem az olvasmányélményeiből merítkezik. Ezért is, hogy rizikós élveboncolása baljósabb tónusú, mint a korántsem vidámvásári oeuvre eddigi darabjai. A nemzetközi hírű autodidaktatáncművész-koreográfus a hazai kortárs táncszcéna mára legkiválóbb előadója, akinek eredeti klasszisát nem lehet megszokni.
Mellbe vág, megdöbbent, felzaklat; nem pusztán a kérlelhetetlen, rutint elutasító, sallang- és hamisságmentes, rezervált személyiségével, hanem azzal a zárt, izolált magánykozmosszal, amelybe behúzza a nézőjét.
A dramaturgiai pontatlanságok miatt a szkeccsekből álló műnek több befejezése van, mint kellene.
Ezért most is rácsodálkoztam, milyen koncentráltsággal esik szét az egyre koordinálatlanabb(nak tűnő) mozgása, a katatónia hogyan fordul át izgága eszelősségbe, vagy éppen fordítva.
A kiüresedett, tompa tekintetben mikor, hogyan villan fel az élénk őrület. És miként lesz Morganből egyre inkább Freeman: egy halott, lelketlen rongybábu, akinek az arcára fagy a vicsorgás.
Az elvártan különleges jelenlét mellett: a René Aubry által inspirált, Fehér komponálta remek zenére megalkotott mozgásnyelv technikás, anyagerős, néha virtuóz és a legapróbb gesztusig kidolgozott. A dramaturgiai pontatlanságok miatt azonban a szkeccsekből álló műnek több befejezése van, mint kellene.
Bőven elég, ha valami egyszer ér véget. Szükségtelen az égő házba petárdát dobálni. Merthogy a Morgan és Freeman egy lángoló ház, ami után csak por marad, pernye és hamu. Olyan, akár a kijózanodás: hogy a – képzelt – társunk nem más, mint az elme öncsaló szüleménye; és ez a kreálmány az, amely ellenünk fordul, elárul, megcsal, kifoszt, megsebez, kinyír.
Ha igaz, hogy egy férfinak el kell fogadnia, hogy egyedül van, akkor Fehér szólója nagyon férfias.
