Tiltakozási hullám söpör végig az építész szakmán amiatt, hogy Szőcs Géza, a 2015-ös milánói világkiállítás magyar pavilonjáért felelős kormánybiztos május végén váratlanul bejelentette: anyagi és egyéb okok miatt nem a januárban nyertesnek hirdetett Malom jeligéjű pályamű, hanem az annak idején másodikként rangsorolt Alakor című terv, Sárkány Sándor képzőművész és Ertsey Attila építész munkája valósul meg Milánóban.

A döntésről megkérdeztük Eltér Istvánt, a Magyar Építész Kamara alelnökét, Getto Tamást, a mellőzött Malom című pályamunka egyik alkotóját és Szőcs Géza kormánybiztost is. Szőcs Géza írásban kérte kérdéseinket, melyre hosszú levélben válaszolt. Ezt szó szerint közöljük.

–  A Malom terv mellőzése egyszemélyi döntése volt-e? Ha igen, a megbízatása feljogosította-e erre? – kérdeztük Szőcs Gézát.

– Igen, a Malom terv mellőzése egyszemélyi döntésem volt. Igen, a megbízásom feljogosított erre. Egészen pontosan: kötelességemmé tette, hogy azt a látványtervet támogassam, annak az elképzelésnek a megvalósítására törekedjem, amelyet lelkiismeretem és legjobb belátásom szerint legmegfelelőbbnek látok.Előfordulhat, hogy a bíró a futballpályán hoz egy olyan döntést, amelyet a nézők, a játékosok egy része és maga a szakma is vitathatónak ítél. Még az is lehet, hogy igazuk van, még az is lehet, hogy a bíró tévedett. De ez nem ok rá, hogy a bírótól gyanakodva azt kérdezzük: vajon megbízatása feljogosította-e arra, hogy – mondjuk – megadjon vagy ne adjon meg egy gólt. Annak, hogy egy gól szabályosságáról miért nem a lelátó véleménye dönt, igen sok oka van. Csak az egyik az, hogy lehetetlen a nézőket (vagy akár a szakmát) megszavaztatni. Bár műszakilag nemsokára talán ez is lehetségessé válik.

Getto Tamás és Hutter Ákos győztes pályaműve

A döntő ok azonban az, hogy sem a lelátó, sem a szakma nem hajlandó felelősséget vállalni a döntésért. Ha bebizonyosodik, hogy az a gól lesgól volt vagy éppenséggel nem volt lesgól, akkor azért a bíró felel, például szakmai tekintélyének elvesztésével s az ezzel járó összes konzekvenciával. Abszurd volna a felelősséget szétosztani az ötezer néző vagy a tizenöt szakmabeli között.

Ugyanígy, abszurd volna, ha egy épület sorsáról vagy egy sakkparti következő lépéséről népszavazás döntene. Egy szavazásnak, vagy a szakmának helyes és lehetséges eldöntenie, hogy negyvenöt pályázat közül melyiket tartja a legszebbnek. De nem népszavazás dönt arról, hogy milliárdokból mi épüljön meg. Azért sem, mert ha a terv kudarcot vall, a népet nem lehet felelősségre vonni a döntéséért. A kormánybiztost azonban lehet. Én a magam felelősségét nem kívánom áthárítani másokra. Eddig is így éltem, ezután is így fogok. És amióta a milánói pavilonnal kapcsolatos sajtótájékoztatón nekem szögezték a kérdést, hogy ki döntött, és egyenes szóval azt válaszoltam, hogy én magam, azóta hitetlenkedve újra meg újra felteszik nekem ugyanazt a kérdést. Ennyire párját ritkítja ma Magyarországon az, ha valaki dönteni mer valamiben?

– Mi volt a fő ok a Malom című terv mellőzésére?

– Az, aki dönt – ha van egy kis esze – jó döntést szeretne hozni. A jó döntéshez pedig, hogyan is lehetne ez másként, előzetesen tájékozódni fog. Szakvéleményeket kér be, konzultál, mérlegel, elemez, összehasonlít, fix pontokat keres. Egyik ilyen fix pont a zsűri véleménye. Döntése lényeges kiindulópont. De természetesen nem kizárólagos, nem perdöntő, nem mindent eldöntő, nem megfellebbezhetetlen. Ha úgy volna, miért is volna szükség kormánybiztosra?

A kormánybiztos egyébként nem köteles pályázatot kiírni a megvalósítandó tartalomra – tehát a pavilonépületre sem – csakis a kivitelezésre. A kormánybiztos megtehette volna, hogy felkér egy építészt s arra bízza a tervezést. De ilyesmi esze ágában sem volt. A legnagyobb jóhiszeműséggel látványpályázat kiírása mellett döntött. Ennek, szemben a tervpályázattal, s szemben azzal, amit sokak képzelnek, nem kötelező érvényű az eredménye. Mondjuk úgy: tájékoztató jellegű.

Miről tájékoztatott tíz magasan kvalifikált szakember véleménye a beérkezett negyvenöt pályaművel kapcsolatban? Arról, hogy legtöbbre a Malom jeligéjű pályázatot értékelték, rögtön utána az Alakort, szerencsétlenül ráragasztott fedőnevén: a sámándobosat. Ez a sámándob az egyik botránykő. Olyanok, akik nem is látták a terveket, szörnyülködnek a sámándobon.

A kormánybiztos pedig nem a neki legjobban tetsző tervet emeli ki, hanem nekilát felmérni a megvalósíthatósággal kapcsolatos szempontokat, számokat és valószínűségeket. Az derül ki számára, hogy a legmagasabbra rangsorolt két látványterv közül az egyik problémásabb, a másik kevésbé az. A határidők fojtogatóan szorosak. Dönteni kell. Nos: tessék nyugodtan rám haragudni, rám lövöldözni, és ne érdeklődjenek többé hitetlenkedve: mi igaz abból, hogy a kormánybiztos döntött.

Ertsey Attila, Herczeg Ágnes és Sárkány Sándor tiltakozást kiváltó koncepciója

– Van-e személyi kapcsolat a kivitelezéssel megbízott Carpathia Kft. és az Alakor című tervet beadó team között?

– Szerintem kérdezzék meg tőlük. Bár, ha a kérdés olyasmire vonatkozik, hogy valaki valakinek atyafisága-e, valamilyen pereputtya, sógora-komája, netán vannak-e közös cégeik, üzleteik, afrikai útlevél- (vagy bármilyen) bizniszeik, mutyijuk, ingatlan-fejlesztésük, legalább egy lángos-sütő bódéjuk. Ezekre én is tudom a választ: egyik eset sem forog fenn. A kérdést ugyanakkor méltatlannak érzem (mint nagyon sok mindent ebben a történetben). Az újságíró faggatózhat vagy inszinuációval felérő kérdéseket tehet fel, fordítva ez nem igaz: a Carpathia nem kérdezheti meg egy újságírótól, létezik-e "személyes kapcsolat" közte és a pályázatvesztes csapat között.

Tudják-e vajon, az építészet történetében hány esetben fordult elő, hogy nem az első díjjal jutalmazott terv valósult meg? (Hát még látványterv.) Persze a sajtó is érzi, hogy ehhez nem rendelkezik megfelelő szakmai felkészültséggel, ezért úgy fogalmaz, mintha az érdekelné, hogy jogtalanság történt-e. Nem történt.

– A Carpathia Kft. azt írja egy nyílt levelében: "a Malom című pályázat látványa és koncepciója a milánói adottságok között 2 milliárd forintból nem valósulhat meg". Megkérdeztem Getto Tamást, aki szerint ők is készítettek számítást, eszerint a váratlan eseményeket, költségeket is beleszámolva 1,5 milliárdból megvalósítható a tervük. Tehát nem úgy tűnik, hogy a magas költség lehet a mellőzés oka. De akkor mi?

– Az, hogy Getto Tamásék saját tervüket mennyiből látják megvalósíthatónak, ugyancsak fontos ismeret. Ám ezeket a költségeket a tervezők gyakran önkéntelenül is hajlamosak alábecsülni. Milliárdos nagyságrendben aligha tanácsos azon az alapon ítélkezni, hogy a tervező azt mondta, annyi meg annyi. Tény viszont, hogy nem csak a magas költség az oka a "mellőzésnek". Számos egyéb ok is közrejátszott, amelyeknek együttes mérlegelése alapján jutottam el a konklúziókig és döntöttem. Például, hogy kiderült, az olaszok nem engednek a felszín alá építeni semmit, így a Malom-pavilon működéséhez szükséges víztartályokat nem nagyon lehet hová helyezni. Elegendő víz nélkül pedig a malomkerék forgatása nem valósulhatna meg zöldenergiával, másfajta energia felhasználása viszont ellenkezne a pavilon filozófiájával.

Gettóék egyébként nem veszítettek milliárdokat látványötletük „mellőzése" miatt. Bár, a Malom-pavilon milánói felépítése nagy szakmai sikert jelenthetett volna, mondhatnák, amelytől döntésem megfosztotta őket. Ehhez három kommentárt fűzök hozzá. 1.) Igen, amennyiben a terv úgy valósul meg, ahogyan az a leírásban szerepel, „lezúduló" víztömeg forgat végtelen folyamatossággal egy óriási malomkereket egy végtelen búzamezőben. Egy kisebb kerékre csordogáló víz egy tarló közepén inkább nevetséges hatást eredményezhet. 2.) A kirobbantott vita, szervezkedés, körlevelezés a tervezőknek óriási reklámot biztosított, amelyhez egyetlen pályázat presztízsértéke sem hasonlítható. Ma ők a meg nem értett zsenik, a kormánybiztosi önkény áldozatai, akiknek a szakma hangadói erősítő berendezésükként szolgálnak. Ez, mindannyian tudjuk: megfizethetetlen. 3.) A terv önnön értéke s a körülötte kirobbantott felhajtás valószínűsíthetővé teszi, hogy a Malom nemsokára megvalósul, óriáskerekestől, végtelen búzamezőstől, lezúduló víztömegestől.

Hiszen, ha egy terv szép is, meggyőző is, olcsó is: ki ne akarná megvalósítani? Akkor majd meglátjuk, mennyiből sikerül felépíteni és működtetni – adott esetben pedig szétbontani, elszállítani és újból felállítani, mint ez a pályázat feltétele volt. Addig azonban, ameddig nem akad felelősségvállaló, minden beszéd nem egyéb lezúduló víztömegnél, amely az önreklám gigászi kerekét forgatja.

E mostani szervezett tiltakozás egyébként egyáltalán nem előzmény nélküli. Emlékezzünk a Nemzeti Színház hasonló ügyére. A szakmából sokakat az is nagyon frusztrált, hogy a sevillai kiállításra az akkori döntéshozó nem a tervpályázat győztes munkáját választotta, hanem Makovecz tervét. Most olybá tűnik nekem, mintha a Sevilla s a Nemzeti Színház kérdésében alulmaradt szakmai guruk törleszteni akarnának. Az sem baj, ha a legyilkolásra kiszemelt tervező nem Makovecz-tanítvány. Nem a mi kutyánk kölyke, vesszen a vakmerő, sámándobostól, életfástól. Volt egy terv, amit lenyomtatok a szakma torkán s még sikeres is lett? Nem baj, van most itt egy terv, amit nem engedünk megvalósítani. Mert így akarjuk mi, mert nálunk véleményszabadság van s mi nagyon toleránsak vagyunk. Aki meg másképp mer tervezni, annak kuss, az nem toleráns, mert nem fogadja el a mi véleményünket. Az pusztuljon. A sajtó úgyis hülye, nem ért hozzá. Először azt mondjuk neki, hogy jogtalanság történt, majd amikor kiderül, hogy nem: akkor majd úgy tematizáljuk a beszédet, hogy milyen ciki a sámándob. A kettő összemosódik s úgy marad meg, mint a kormányzati önkény mintapéldája.

Ilyeneket gondolok, de nem tudom, fel vagyok-e jogosítva, hogy véleményem legyen e kérdésekről. Úgyhogy vissza is vonom, tekintsék gondolatkísérletnek, egy tudatfolyam anomáliájának, ezeket nem kormányzati emberként gondolom, csak magánemberként, nincs jelentősége, spongyát rá.

De bármilyen helytelenek legyenek is a gondolataim, az – szerintem – mindenki számára nyilvánvaló: ekkora erőket nem szokás mozgósítani egy díszlettervező s egy pavilon miatt.

Itt a magyar építészeti szakma helyzetéből fakadó gondok projekciójáról van szó, mely gondok az egyes kormányzati ciklusokon át és a válság körülményei közt egyre csak súlyosbodtak. Építész-irodáink tarthatatlan helyzetével régóta tisztában vagyok s régóta szeretnék részt vállalni a megoldásukból. Ez nem blabla. Mint e véleményemet nemegyszer nyilvánosan is megfogalmaztam: egy építész sokkal többet tesz hozzá identitásunkhoz, nemzeti önképünkhöz s a világ rólunk való képéhez, mint akárhány költő, filozófus, festő vagy drámaíró.

– A Carpathia Kft azt írja közleményében: "a látványötlet-pályázat zsűrijének összetételével kapcsolatban soha senki nem fogalmazott meg fenntartást, kompetenciáját senki nem vitatta." Ez nem igaz: a Magyar Építész Kamara és a Magyar Építész Szövetség például jelezte, hogy kihagyták a zsűriből, csak utólag delegálhattak tagot. Ebből minden esetre úgy tűnt, s ez bírálatként föl is merült, hogy nem nagyon számoltak az építésszakma véleményével.

– A szakmai szervezetek, amelyek egy tervpályázat esetén is részt vettek volna a zsűriben, alanyi jogon részt vettek ebben a zsűriben is. Nem emlékszem rá, hogy a MÉK és a MÉSz jelezte vagy szóvá tette volna, hogy kihagyták a zsűriből. Akár jelezték, akár nem, részvételüket magától értetődőnek tekintettük, s rájuk bíztuk, kiket delegálnak a zsűribe.

Valóban, megtehettük volna, hogy nem hívjuk meg őket. De a célunk nem az volt, hogy minél kevesebb véleményt ismerjünk meg, hanem, hogy minél többet. A kérdésben pedig van egy pontatlanság: a Carpathia nyilatkozatában természetesen arról van szó, hogy a ténylegesen megalakult, ülésező és pontozással véleményt kialakító zsűri összetételét és eljárását senki nem bírálta, nem vitatta, mindenki elfogadta. Vagyis azét a zsűriét, amelyik szavazott, benne a szakmai szervezetek képviselőivel.

– A széleskörű szakmai tiltakozás hatására elképzelhető-e, hogy visszalép döntésétől és a korábbi, kollektív döntésként kiválasztott nyertes terv megvalósítása mellett marad? Getto Tamásék véleménye szerint még most meg lehetne valósítani a tervüket időre.

– Ebben a kérdésben van egy tisztázatlanság: kollektív döntésként kiválasztott nyertes tervről beszél. Ismét összemosódik a tervpályázat és a látványötlet-pályázat. Miért kellene egy látványt mindenáron megvalósítanunk, ha a megépítéssel kapcsolatban ellenérvek vannak? Ezekkel kapcsolatban a projektért felelős kormányzati szereplőnek kell döntenie, nem a kollektív döntést hozó zsűrinek, amelyet - nyilván - nem terhel a megvalósítás megannyi kockázata.

Ez az egész szervezkedés, körlevelezés, a szakmabeliek és szakmán kívüliek pszichoterror alá helyezése azért megmagyarázhatatlan, mert ugyanez a szakma nemhogy nem kívánta például a 2010-es shanghaji magyar pavilon miatti szakmai blamázs felelőseit elszámoltatni vagy legalább megnevezni, hanem épp e mostani szervezkedés egyik kulcsfigurájának köszönhető a magyar építészetnek ez a négy évvel ezelőtti szégyene.

Ennyit a felelősségérzetről a mai magyar valóság körülményei közepette.

El kell még mondanom, hogy a magyar építészetnek lelkes híve és szószólója vagyok. Számos országban hívtam fel kormányzati, önkormányzati és építészi körök figyelmét arra, hogy akkor járnak el helyesen, ha pályázataikra magyar építészeket is meghívnak, akik ugyanazt a színvonalat nyújtják, mint világhírűvé lett kollégáik.

Mostani döntésemben nem a gőg vezérelt, hanem a kényszerű realizmus. A kérdés lényegét tekintve pedig: most leállítani vagy kicserélni a tervet olyan, mint felszállás közben arra utasítani egy repülőgépet, hogy azonnal térjen vissza. Jó esetben visszatérhet, rossz esetben katasztrófa következik be. De az bizonyosan lehetetlen, hogy egy másik gép szálljon fel helyette.