Van gáz, mint Zsanán! Mond még valaki ilyet? Az biztos, hogy a nyolcvanas években az ehhez hasonló mondások mindennaposak voltak. Zsanának, ennek a dél-alföldi kis falunak a nevét mindenki megismerte „a nagy magyar gázkitörés" kapcsán. Ha mindez nem Magyarországon történik, akkor az 1979-ben felrobbanó gázkút és annak háromhetes oltási története már régen kasszasiker lenne a mozikban. Hollywoodban csináltak volna belőle egy látványos, nagyköltségvetésű filmet, a helytállás-hősiesség-hazafiság hármasával nyakon öntve.

Erre a nyolcvanas években nekünk nem volt se pénzünk, se szándékunk, így az utókor olvasója a korabeli tudósításokból tudja csak megítélni, hogy csinált-e a sajtó szocialista hőskölteményt a zsanai tűzből. Jelentem: nem csinált. A Népszabadság biztos nem. A lapot végigtudósító szerző így emlékszik a kitörés napjaiban megjelent riportjában: „Délután Pestről jött a telefon, hogy induljak Zsanára. Földgázkitörés. Ne írjam túl, legyen a tudósítás mértéktartó, kerüljem a magasröptű jelzőket. Megkerestem a térképen Zsana községet, onnan a kút még jó pár kilométer a homokon." Aztán ami ott fogadta, az mégiscsak magával ragadta három hétre, és nem kerülte a magasröptű jelzőket, ahogyan alighanem egyikünk sem tenné hasonló helyzetben ma sem.

Az újságíró szakmát a kilencvenes évek elején kezdő sajtómunkások alighanem hajlamosak azt hinni, hogy Tamás Ervin mindig is a Népszabadság főszerkesztő-helyettese volt, talán annak is született, de Zsana bizonyítja, hogy nem. Akkoriban ugyanis a vidéki tudósítók keserű (avagy nagyon is finom) alföldi kenyerét ette, így őt vezényelték ki tűznézőbe. Eleget hallgattam tőle arról, hogy mi hiányzik egy-egy cikkből (jellemzően az „élet", az „itt és most" érzése, az „emberszag"), így a zsanai cikkek elolvasásának kellő kajánsággal fogtam neki: majd most kiderül, hogy csak mondani tudja-e. Jelentem: csinálni is. Ha a kort lehántjuk a cikkekről, akkor azt mondhatom: valami hasonlót írnánk most is a zsanai oltásról. Csak sokkal nagyobb terjedelemben, teli képekkel.

A korabeli nyomdatechnika nem tette lehetővé a látványos, szép fotók közlését a napilapokban, de a zsanai képekről még így is látszik, hogy a tüzet átélő emberek afféle szocialista Csillagok háborújának voltak a szemtanúi. A felvételek simán elmentek volna az akkoriban látható sci-fi filmekben. Nem csoda, hogy a tudósító is a látvány, a 23 napos küzdelem hatása alá került. Nem elvárásból kerültek a cikkekbe a magasröptű jelzők, hanem azért, mert aki akkor azt látta, átélte, az így érezte. „Sokan csodálkoznak: a nagy mozgósított erő, a megfeszített, hősies munka ellenére miért vallott eddig kudarcot az ember a tűzzel szemben. Aki még nem látott ilyen kitörést, az nehezen képzelheti el, hogy a kétszáz atmoszféra erővel feltörő gáz miként változtatja tűztengerré a környezetet."

És valóban: Zsanán kisebb fajta háborút vívtak a lángokkal és a nagy nyomással a kitörés elfojtásán dolgozók. Váltakozó sikerrel. A február elsejei tudósításból például kiderült: „A keddi akciót követően, miután a páncélos rohamlöveg lerepítette a lyukfejre dőlt kitörésgátlót, megváltozott a tűz viselkedése, a függőleges lángsugár meghosszabbodott, de sajnos az oldalirányú kifúvás is megmaradt."

Már itt megjelenik a zsanai csata egyik főszereplője, a turboreaktív oltóberendezés, és hamarosan színre lép Alekszej Kutyepov, aki neve alapján akár lehetett volna egy Bulgakov-kisregény főhőse is, de valójában Szepasztopolból érkezett szovjet szakértő volt. Amikor pedig még ez sem volt elég, akkor bevetették az eróziós csővágót is. Az Állami Biztosító már ekkor 25 millió forintra becsülte a mentési, oltási költségekkel kiegészülő károk összegét.

Az E-2-es kúttal közvetve vagy közvetlenül félezer ember küzdött, hoztak 18 tonna szénsavat Répcelakról, óránként 2800 liter vizet használtak fel. Tizenkét nap után eloltották a tüzet, de aztán az újra belobbant, és még csaknem ugyanennyi időre volt szükség a gázkút lezárásához.

Ötletben nem volt hiány. Nem telt el nap, hogy ne érkezett volna levél vagy távirat Zsanára. Akadt, aki homokheggyel, volt, aki a MÉH-től beszerzett haszonvastömeggel fojtotta volna el a magasba lövellő földgázt, az egyik távirat feladója pedig csak személyesen volt hajlandó előadni „különleges módszerét a gázvezetőségnek".

A kitörés alatt a Népszabadság tudományos oldalán gyorstalpaló képzést is adtak az olvasóknak a szénhidrogén-bányászatról és -kitörésekről. Ebből kiderült, hogy a kitörések bekövetkezésének kulcskérdése a lyukegyensúly, amely fennállásának vagy felborulásának ellenőrzése a szüntelenül áramló öblítőiszappal történik. Ez szállítja a felszínre a fúrórúd alsó végén előrehaladó fúrófej által felaprított kőzetet.

A tudományt követte az élet. Az orosházi kitörésvédelmi osztag parancsnoka lapunk riportjában így beszél magáról: „Nincs egy elfojtásnál nagyobb sikerélmény. Ez a munka erőt, önbizalmat ad. A magabiztosságot ennek köszönhetem. Másodszor nősültem, a feleségemnek rögtön megmondtam, hogy kitörésvédelemmel is foglalkozom, s erről ne is próbáljon lebeszélni, mert nem fog menni. Nézze, ő a rendes munkáján kívül pártmunkát végez. Számomra ez a közélet!"

Végül aztán 23 nap után csak sikerült megszelídíteni a kutat. Rákerült a kitörésgátló, 100 atmoszféra alá csökkent a gáz nyomása. Erre még Kutyepov is csak csettinteni tudott: „húsz kisebb-nagyobb kitörés van a hátam mögött, de ez volt a legmakacsabbak egyike". Az utolsó helyszíni tudósítás végén az orosházi brigád parancsnoka, Csák István  az őt faggató Tamás Ervinnek így válaszolt:

„- Elismerés? Hallgat a kút."

Hirtelen nagy csend lett Zsanán, az E-2-esnél, és az van azóta is. A korabeli megasztárok emlékét már csak a fotók, újságcikkek őrzik.