Szívügyek

Magazin: Mielőtt a Megasztárba bekerült, elektrotechnikai műszerészként végzett, mégis üveggyárban dolgozott. Miért?

Caramel: Ott kaptam munkát betanított segédmunkásként. Hangzatos nevet találtam ki hozzá: peremzárás utáni sarokesztétikai korrektizáló operátor. Akkor még csak álmodoztam a zenéről, gyártottam a demókat, és házaltam velük, sikertelenül.

Fotó: Szabó Miklós / Népszabadság

Magazin: Szülei miatt kézenfekvő volt, hogy színész lesz, mégis akkor dőlt el, amikor meglátta Bodrogi Gyulát, aki azzal lépett a színpadra: jó estét, kedves közönségünk, most jöttem az Északi-sarkról, jeget aszaltam.

Egri Márta: Gyerek voltam még, és tetszett, ahogy bohóckodott a színpadon. Később más is akartam lenni. De mondjuk, grafikusként is a színház közelében maradtam volna: jelmeztervező. Aztán beláttam, nem elég színes a fantáziám, nem rajzolok elég tehetségesen. És nem éreztem azt a fajta örömöt, mint a színjátszó körben, amikor Lope de Vega A korsós lányában a főszerepet játszottam, vagy a Liliomfi Kamilláját.

Magazin: Csinált bármit, ami nem színház? Egy ismerősöm a Facebookon kiírta: ismert színész kopogtatott be hozzá egy szőnyegtisztító cég nevében.

Egri Márta:

Nem volt olyan, amiért pénzt kaptam volna.

Ha kevesebb munkám volt, a két lányommal töltöttem az időt. Kísérleteim akadtak: például patchwork-takarókat varrtunk Töreky Zsuzsával. Úgy terveztük: majd kiállítjuk, eladjuk. De nem lett belőle semmi.

Magazin: Mindketten hat év körüliek voltak két fontos esemény alkalmával: Márta 1956-ban, Caramel a rendszerváltozáskor. Mire emlékeznek ebből?

Caramel: A híradásokra homályosan. A rendszerváltás sem egyik percről a másikra történt. Igazi – rossz – változás a kilencvenes évek végén, a kétezresek elején jött a családomnak. Bezárt a vasöntöde, ahol apukám dolgozott, és az az üzem is, ahol anyukám. Anyagilag kezdtünk lecsúszni, sokat éheztünk. De ne gondolja, hogy visszasírom a szocializmust!

Egri Márta: Egyszer beköltöztünk a Petőfi Színház öltözőjébe, és nem tudtunk hazamenni, de ennél többet voltunk '56-ban a házunk pincéjében, a búvóhelyen.

Gyerekként jó életünk volt ott, az az igazság. Játszottunk, miközben az utcán lőttek.

Caramel: Valószínűleg a szerencsén múlt, hogy nincs rosszabb emléked. Lehetett volna olyan, amikor a gyermeki naivitásból történik a baj.

Egri Márta: Tényleg szerencsém volt. És arra még emlékszem, hogy anyám nagy ruhás­szekrényt tolt az ablak elé, hogy ne lőjék szét a lakást. Velünk szemben volt ugyanis a Belügyminisztérium. Nem tudom, miből gondolta, hogy megvédi a lakást egy ruhásszekrény, de hála istennek, nem lőttek be.

Magazin: Az interjú előtt utalt arra, nem nagyon engedik megélni a magyarságát.

Caramel: A többségi társadalom elfelejti, attól, hogy édesanyám roma származású és én is, még itt születtem. Magyar ember vagyok, és ugyanolyan erős bennem mindkét identitás. De teljes mértékben nem élhetem meg mindkettőt Magyarországon.

Magazin: Támadnak egy ismert embert is?

Caramel:

Nem kell ­támadni, elég, ha odabiggyesztik egy cikkben, hogy „roma előadó", már nem vagyok magyar.

Én pedig nem roma előadó vagyok, hanem előadó, szerző, Molnár Ferenc. Ha az adómat fizetem, vagy hivatalos ügyet intézek, akkor magyar lehetek. A színpadon érzem, a romák és a többségi társadalom is magáénak tart. De másnap megint észre sem vesznek egy újabb ­rossz gesztust. Nem értem, miért kell címkézni az embereket: cigány, zsidó, meleg.

Egri Márta: A családunk félzsidó, de ez nálunk sosem volt téma, ahogy más címkéket sem aggattunk senkire.

Caramel:

Romának lenni valamiért mindig ciki volt, és szerintem egy jó darabig az is lesz.

Az idén vagy hatvan mélyszegénységben élő településre mentem el, hogy cigány gyerekekkel találkozzak, elmondjam nekik, mennyire fontos a tanulás, a minőségi oktatásban való rész­vétel. Hogy versenyképesek legyünk a munkaerő-piacon.

Magazin: Részt vesz karitatív programban?

Egri Márta: Szívesen vennék részt a gyerekéhezés felszámolására törekvő Nemzeti Minimum civil csapatban.

Szörnyű, ha egy felnőtt éhezik, de egy kiszolgáltatott, tehetetlen gyerek?

Aggaszt a család nélküli, idős színészek sorsa is, akik nem férnek be az Ódry otthonba.

Caramel: Aki járja az országot, lát ezt-azt. Elég hazamennem Törökszentmiklósra. Mindenki küzd az életéért, ha fehér, ha barna a bőre. Ne finomkodjunk, Magyarországon sokan éheznek. Nem szabad hagyni, hogy gyerekek éhesen feküdjenek le.

Magazin: Az egyik öccse autista. Ezt hogy élte meg gyerekként?

Caramel: Nemcsak akkor, most is nehezen élem meg, lázadok és igazságtalannak tartom. Nagyon közel állunk egymáshoz. Ő 19 éves, speciális iskolában mezőgazdaságot tanul.

Ha elviszem magammal, vannak, akik félnek tőle.

Ő beszélget, közvetlen mindenkivel. De van, aki ezt félreérti, azt hiszi, ez agresszivitással is párosul majd. Mivel érintettek vagyunk, fontosnak tartom közelebb hozni a többségi társadalomhoz az autistákat.

Magazin: Azt olvastam, visszavonul egy évre.

Caramel: Új dalokat szeretnék írni és befejezni a musicalt, amit tavaly kezdtem komponálni. A fiatalok segítésére sem volt időm. Szeretném kicsi utolérni magam, mert vannak olyan szív­ügyeim, amelyekre nem jutott idő az elmúlt években.