Szív, fal, habarcs

Azt hiszem, az Alan Parker rendezte A fal című rockfilmet láttam életemben legtöbbször. Talán azért is, mert ez volt meg otthon videokazettán a videózás hőskorában, így minden vendégnek ezt „vetítettem” le. Volt olyan pillanat, amikor már a képernyőnek háttal is megmondtam volna, hogy épp mi megy a képernyőn.

Kellett a Fal, hogy mögé képzelhessük magunkat.

Aztán eltelt néhány év, egynémely fal tényleg ledőlt, mások újraépültek, mi meg dúdolgattuk továbbra is a Hey, Yout meg a Mothert. Roger Waters húsz évre rá, hogy elképesztő koncertet adott Berlinben, úgy gondolta, még egyszer megutaztatja a konceptalbum anyagát. A három évig tartó turné kétszer is érintette Budapestet, 4,2 millió ember vett rá jegyet, 450 millió dollár bevételt hozott, így már a harmadik helyen áll a világ legtöbbet kasszírozó koncertsorozatai között. Lehet mindebből rossz koncertfilmet összevágni? Nagyon nehezen.

A dolgot bonyolítja, vagy inkább összetettebbé teszi, hogy van benne egy magánéleti szál, mikor is Waters merengve keresi fel a nagyapja és az apja háborús sírhelyeit, megmutatja a családjának, töpreng, trombitál. E köré épül maga a koncert, ami úgy szólal meg, mintha mi is ott lennénk, de ez jobb, mert egyszerre látjuk, hogy mi zajlik a Fal előtt és mögött. Persze a magánéleti töprengés lehetne kevesebb is, jobb is, de Watersnek ennyi igazán megbocsátható. Sőt, amikor a kofferjéből előkapja a trombitáját, és a Somme folyó melletti óriási emlékműnél játszani kezdi az In The Flesh? első taktusait, akkor bizony összeszorul az ember szíve. Mégiscsak errefelé halt meg a legtöbb katona az első világháborúban, javarészt teljesen értelmetlenül.

És épp ettől a tolulástól vagy szorítástól lesz nagyon is élő az egész film, a régi, de még mindig eleven animációktól, amelyekhez még elevenebbek csatlakoztak, az újraforgatott filmrészletekig. Hatásvadász, ám mégis eléri célját az is, amikor egy kislány arcát látjuk, ahogy a meglepettségtől a sírós örömig ívelnek az arcán az érzelmek, mert végre viszontlátja a háborúból hazatérő apját. És közben szól a Vera...

Persze mondhatnánk, hogy hiányzik a Pink Floyd, Gilmour főként, de olyan jó zenészeket verbuvált maga köré Waters, hogy valahogy ők lesznek a Pink Floyd, vagy másként mondva: talán már nincs is nagyon szükség a zenekarra ahhoz, hogy mindez megálljon a lábán. A gép forog... Főként azért nem, mert láthatóan készen van az előadás maga is, a helyére zökkent minden, tudni, hogy mikor kerül be az utolsó tégla a falba, mikor kezd repkedni a fölfújt Disznó, és mikor kezdenek el lépkedni a kalapácsok. És igen, van megint egy film, amit majd megint jó lesz nézni pár évig, mert benne vannak a vágyódásaink és csalódásaink, örökös körforgás, ahogy épül és ledől a Fal, hol a Goodbye Cruel World, hol meg az Outside the Wall taktusait dúdoljuk, és alkalmazkodunk az épp aktuális fázishoz. És lassan megértjük, mit is jelent téglának vagy habarcsnak lenni, bár épp mi tiltakoztunk ez ellen leginkább tizenévesen.

ROGER WATERS: A FAL. Forgalmazza a Pannonia Entertainment

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.