Színházat az internetre

Szirmai Gergely: Pedig valahol ez is családi vonalon indult el. Világéletemben újságíró akartam lenni, sokáig a hagyományos úton haladtam a cél felé, amelyen édesanyám nagyon sokat segített, fontos szakmai értékeket nevelt belém. Ő az oktatástechnika világában van otthon, és látta, hogy a mai, gyorsan fejlődő világban jó, ha a gyereke a legújabb műfajokkal foglalkozik, bár tőle már távol áll, amit csinálok. Az újságíráson keresztül jutottam el a film-, majd videókészítésig, és a kettő találkozásából alakult ki mostani szakmám, a videoblogolás. Amerikai tanulmányaim során először csak gyakorlásra használtam, aztán megláttam benne a perspektívát. A szó gyártási értelmében ez tévés szakma. Ugyanolyan típusú tartalomgyártás, ugyanúgy értékesítjük a reklám helyét, ahogy a televízióban. Kitalálunk formátumokat, felépítünk karaktereket, csatornákat alapítunk.

Fotó: Koncz György / Népszabadság

Magazin: Amerikában ez már egy teljesen elterjedt műfaj?

Szirmai Gergely: Persze. Az ottani bloggerek jóval ismertebbek, mint egy hagyományos tévéadásokban fellépő celeb. S nagyon nagy a marketingértéke. Egy jó internetes csatornának kilenc-tízmillió – a legnagyobbnak negyvenmillió – feliratkozója van. De már itthon is 400 ezer körül járnak a leglátogatottabb, magyar bloggeroldalak. Csak a hazai médiaszakma még mindig bohókás hobbinak tartja a műfajt. A Színművészetin is tanultam televíziós műsorkészítést, és fejlődtem szakmailag. De a blogolásra egyrészt még nem igazán nyitottak a hazai oktatók, másrészt nem értenek, nem is érthetnek hozzá. Ehhez fel kell nőnie egy új generációnak.

Magazin: Színházban mivel lehet ma megfogni az embereket? Miért szakított a Vígszínház ígérte hagyományos karrierrel?

Balázsovits Edit: Én is még Shakes­peare-en és Csehovon nőttem fel, és óriási volt, amikor megkaptam Natasa Rosztova szerepét a Vígszínház Háború és béke előadásában. Csak aztán megpördült a világ. Elindultak például a kereskedelmi tévék. Irritált persze a színvonaluk, de nem lehetett elmenni hatalmas nézettségük, a celebjeik népszerűsége mellett. Láttam, hogy minden változik, átalakul a kulturális tér, és nem értettem, miért csinálunk még mindig mindent ugyanúgy a színházban. Fiatal voltam, tele önbizalommal és kíváncsisággal, gondoltam egyet, és beleugrottam a semmibe. Sokat szorongtam, de valahogy mindig jött valami. Nem vagyok finnyás, mindenféle darabban szerepeltem. Szakmailag sokat tanultam, a magam ura lettem, és ez jó nekem. Bár a mai korhoz talán így sem kerültem közelebb.

Magazin: Az éneklés, az Új Republic-lemez is egy kitörési forma volt?

Balázsovits Edit: Nem, az éneklés véletlenül úszott be az életembe. Megkaptam Sally szerepét a Kabaréban, és kiderült, hogy szeretek, merek, kicsit tudok is énekelni. A Rebublic szintén váratlan, alkalmi dolog volt. A színházi tapsokhoz szokott előadó számára megrázó, amikor hat-, hét-, nyolc-, tízezer ember csápol neki. De vége lett, Cipő meghalt, és nem is akartam jobban belekeveredni ebbe a műfajba.

Fotó: Koncz György / Népszabadság

Magazin: Milyen érzés a százezres nagyságrendű látogatottság?

Szirmai Gergely: Nem jó belegondolni, mert az ember hajlamos rá, hogy hatalmat érezzen a számok mögött. Vagy, hogy a felelősség terhével birkózzék. Számomra a felelősség annyit jelent, hogy az ember maradjon őszinte és egyenes. Sajátos népszerűség ez, mert a színészektől, zenészektől eltérően, én nem találkozom azokkal, akiket szórakoztatok. Az ember a hálószobájában, egyedül készíti el a műsorait. Aminek már önmagában különös, nagyon erős személyessége van, és ezt kell megőrizni.

Balázsovits Edit: Tényleg teljesen egyedül csinálod? Én megőrülnék. Nekem kell a kontroll. Meg rá se tudnám venni magam rendszeresen. Magam szervezem az életemet, de kell a lökdösés, a közösség, a próba, a gondolkodó partner.

Szirmai Gergely: Ez a szakma olyanoknak való, akik teljesen kézben akarják tartani a munkájukat. Minél több ember van benne a produkcióban, annál kevésbé személyes. Nyilván könnyebb lenne, ha föl tudnék venni egy vágót, de soha nem találnék olyat, aki pontosan úgy érti a szöveget, és azokat a poénokat rakja be, mint én.

Balázsovits Edit: Pedig lehet, hogy hozzá tudna adni valamit. Engem a rendező mellett nagyon tud inspirálni bármelyik partner is.

Szirmai Gergely: Vannak is alkotó csapatok. Én is vettem részt nagyobb internetes produkcióban, amelyhez operatőrt, színészhaverokat, hangmérnököt hívtunk. De egy kisebb filmkritikai előadásnál nem lenne jó, ha ketten találnánk ki a szöveget, amelyet majd egyedül mondok el.

Fotó: Koncz György / Népszabadság

Magazin: Filmkritikai blogjában, a Hollywood Hírügynökségben az amerikai filmekre helyezi a súlyt. De egyre többször emel be magyar alkotásokat is.

Szirmai Gergely: Ritkán próbálkozom ezzel, mert nem értek igazán a magyar filmhez. A bölcsészkaron kifejezetten megutáltatták velem a szerzői filmes attitűdöt. Hiába voltak, vannak nagy művészeink, a tizenévesek semmit sem tudnak Jancsó Miklósról vagy Tarr Béláról, és az akadémikus megközelítés nem fog változtatni ezen. De mostanában kezd valami új élet lenni a magyar filmben, a fiatalok próbálják korszerűen összeboronálni a szórakoztatást a szerzőiséggel. Erre nagyon nyitott vagyok, fontos, hogy reagáljunk rá, és a magyar filmművészet is elinduljon egy eredményesebb irányba.

Magazin: Hogyan lehetne az internetet jobban használni a színház népszerűsítésére?

Balázsovits Edit: Nagy szükség lenne valamire, mert a fiatal színészek gyakorlatilag nem ismertek. Tízéves fiammal a Minecraft-szenvedély miatt egy órát álltam sorba a hazai bloggere, ZsDav autogramjáért. Ha valakit ismernek az internetről, meg akarják nézni élőben is. Ha a színészeink ilyen csatornákon népszerűvé válnának, tömegével mennének el értük a színházba is.

Szirmai Gergely: Szinte minden műfaj át van már fordítva netnyelvre. Vannak oda készült élő szereplések, streamek, filmek, sorozatok. A színház adaptálása is megvalósítható lenne. De még erős az ellenállás, klasszikus értékei miatt ragaszkodunk a színház archaikus formájához. Pedig nagy hiba, ha egy ilyen fantasztikus múltra visszatekintő művészeti ágat megtagadunk az új generációtól, mert nem fordítjuk le az ő nyelvére. Ezt azok tudnák megcsinálni, akik színházban dolgoznak, és ismerik a netnyelvet. A lényeg, hogy ne más műfajba helyezzük a színház művészeit, hanem színházi színjátszó képességüket közvetítsük internetes csatornán.

Balázsovits Edit: Ha lehetőségem lenne, szívesen kísérleteznék ezzel.