Ezen a nyáron nincs túl nagy szerencsénk a szerencsejátékokkal. Színpadon legalábbis. A múlt hónapban Joao Bethencourt, Budapesten született brazil szerző Telitalálat című lottóbohózatát láthattuk Szentendrén, most meg Szombathelyen Dario Fo Nem fizetek! című olasz történetét ugyancsak egy lottónyeremény okozta bonyodalmakról.

Jordán Tamás kedélyesen alkoholizáló pap Fotó: Mészáros Zsolt

Ez utóbbi bizonyos értelemben szellemesebb, amennyiben szerepel benne, sőt főszereplőnek is tekinthető egy szellem: a látható főszereplő apjának szelleme. Állítólag ő súgta meg a nyerő számokat álmában a szelvényárusnak, aki a főhős lányának kezére pályázik. Ám a nyereményre az apa is számot tart, azon az alapon, hogy a papa nyilván tévedésből jelent meg a fiatalembernek, mégpedig azért, mert ő családjával együtt elköltözött, és a régi lakásban most a lottóárus lakik. És persze a hatalmaskodó atya a házasságról sem akar hallani. Holott az mindent megoldana, hiszen a pénz mindenképpen a családban maradna. Csakhogy akkor nem lenne darab.

Nem folytatom a történetet, talán ennyiből is látható, hogy a szerző milyen kényszeresen keveri a földhözragadt valóságot misztikummal, a vallásos hitet babonával, a pénzhajhászást ezotériával. (Amin mellesleg a darabban szereplő pap is fölháborodik, ha a hívei követik el, bár később maga is buzgón űzi az ördögöt.) Szóval Dario Fo szövege minden bizonnyal a szó esztétikai értelmében is szellemes. Sőt bizonyára mélyebb, az emberi viselkedés titokzatos bugyrai­ba pillantó értelemben is az.

Ám Réthly Attila rendező – tudva és akarva, vagy puszta felületességből, nem tudhatom – ezt az igazi szellemességet figyelmen kívül hagyja. A felszín bonyodalmaiba gabalyodva hajszolja a szombathelyi Weöres Sándor Színház színészeit a burleszkig menő kergetőzésbe, ordítozásba és rohangálásba. Takács Lilla közhelyes lakásdíszletében és jelmezeiben másfél órába sűrítve (vagy inkább fogyasztva) folyik a nem túl épületes bolondozás.

Pedig nem is kezdődik rosszul. Amíg a cselédet játszó Sodró Eliza port törölget, krumplit hámoz és udvarlójával (Jámbor Nándor) évődik, Nagy Cili a kutyájuk halála miatt nekibúsulva vádaskodó szomszédokkal (Horváth Ákos és Erdődy Krisztián) huzakodik, a családfőt alakító Mertz Tibor meg a befőttesüvegeket rámolja a polcra, nincs semmi baj. Csak ahogy a történet apránként kibontakozik, úgy fajul el a produkció. Minél képtelenebb a helyzet, annál abszurdabb a színészi játék. Követi a szöveget. Holott ezúttal talán szerencsésebb lenne ellene játszani.

A képtelenség addig igazán hatásos, amíg komolyan vehető. Ha igazi fenyegetést rejt magában. Anélkül kuncogni lehet rajta, de valóban mulatni nemigen. A szélsőséges játékstílus különben Kálmánchelyi Zoltán ügyvédjének áll igazán jól, Jordán Tamás kedélyesen alkoholizáló papjához viszont csak az ördögűző jelenetben illik. Mertz Tibor elvadult és elvakult családfőként, Nagy Cili meg a kétségbeesésbe beleőrült feleségként okkal tombol eszementen. Alberti Zsófi alkalmazkodik fölöslegesen torz maszkjához, Né­meth Judit súlyt ad szerepének. Gonda Kata és Balogh János csak annyira halvány, amennyire szerepük kárhoztatja őket.

Színészek és nézők egyaránt jobbat érdemelnének.

Dario Fo: Nem fizetek!
Weöres Sándor Színház, Szombathely