Sziget: Örkény és az illatos csirke
Augusztusi délután, a száraz forróságba csak a néha feltámadó szél hoz némi életet. A Sziget nagyszínpada előtt száll a por, egy műanyag pohár gurul csendes melankóliával a Filatori gát felé. Nagyjából ekkor történik, hogy a holland Caro Emerald zenekar suriname-i énekesnője, Caroline belekezd a Batman című dalba, amely nem toronyházak között repkedő depressziós milliomosokról szól, hanem arról, hogy mindannyian vágyunk a sebezhetetlenségre.
Az egyszeri fesztiválozó ekkor arra gondol, hogy ő nem hős, a Pókemberrel, Amerika Kapitánnyal és Batmannel szemben a világ megmentésén kívül a táplálkozás is feltétlen szükséglete. Szomorú szívvel otthagyja tehát Caroline-t, és elindul élelmet szerezni. Először arra gondol, hogy a budapesti éjszaka új slágerére, az általában két-háromszáz forintért kínált pizzaszeletre veti rá magát. A John Lennon sétányon, a Sziget főutcáján sétálva pedig különös, éteri boldogság tölti el a következő felirat láttán: ÓRIÁSI PIZZASZELET 650 FORINTÉRT!
Bizakodva közelít a bódé felé, ám hirtelen hatalmába keríti a kételkedés: a gyermekkora fehér ruhás konyhásnénijeit idéző kiszolgálók tenyérnyi szeleteket szednek ki a sütőből. A kérdésre, hogy ezek volnának-e az óriási pizzaszeletek, a felelet egy határozott igen és némi csodálkozás. Ekkor tovább indul, és miután egy nagyon barátságos, Jézus Krisztusnak öltözött ausztrál megpróbálja meggyőzni arról, hogy bánja meg bűneit és hallgasson egy kicsivel több Rolling Stones-t, hirtelen a Nemzetközi Konyhák részlegén találja magát.
Ám ami itt van, az bizony olyan pofátlan lehúzás, amilyet utoljára Császi Ádám 1 hét című rövidfilmjében láthattunk. Egy üres lángos ára 500 forint, tejfölösé hétszáz. Az pedig már végképp érthetetlen, hogy egy szál sült kolbászt mióta lehet erdélyi specialitás címen közel ezer forintért árulni. De hiába ideges az ember, az örkényi abszurd mindig jó kedvre tudja deríteni, még akkor is, ha azt maga az élet produkálja, nem pedig egy írói elmében születik meg. Jelen helyzetben a nemzetközi konyhák között megbújó kínai büféről van szó, amelyben a Néma Sárkány Titokzatos Szószával leöntött és az Örök Várakozás Panírjába csomagolt csirkefalatok némi barna tésztával körítve laza kettőezer kettőszáz forintot kóstálnak.
Ez az a pillanat, amikor a fesztiválozó úgy dönt, hogy nyomorult falatot sem fog ennyi pénzért enni, inkább elájul az augusztusi forróságban. Mielőtt ezt tenné, azért megkérdez néhány külföldit is, hogy ők mit szólnak a kínálathoz. Klaas és Jan, a két hágai informatikus így vélekedik a Szigeten kapható ételekről: – Először is nem kajálni jöttünk, hanem piálni. Másodszor: a bejárattól nagyjából ötszáz méterre van egy bevásárlóközpont, ahol az eladóktól tanultunk egy varázsszót: kifli. Ebből a furcsa, hajlított izéből napi nyolcat kell megenni, és teljesen jóllaksz tőle. Harmadszor: Jártál már Hollandiában, ember? Ott drágább a kaja, és még a csajok is rosszabbul néznek ki.
Vitának helye nincs, de vajon mit gondol a helyzetről Vanina, a párizsi történelemtanárnő?
– A magyar barátaim rendszeresen azon háborognak, hogy milyen drága a Sziget. Nos, Párizsban olyan árak vannak, hogy ha nem vagy festő, aki a Sorbonne-on üldögél a fehér ingjében, miközben Manet-ről magyaráz, esetleg meg nem értett újságíró, aki depressziós lyoni utcazenészekkel csinál mélyinterjúkat, nos akkor otthon főzöl magadnak. Itt viszont azért lehet találni ehető dolgokat, aránylag normális áron. A főtt kukoricát például nagyon bírom, itt ettem először, remek találmány.
A beszélgetés itt véget ér, Vanina tovább sétál a nagyszínpad felé, finoman ringó sziluettje különösen fest a porba áztatott naplementében.
A fesztiválozó egy ideig utána bámul, aztán ő is elindul.
Éhesen sétál a színpadok között, és Örkényre gondol.
