Hirtelen eszébe jut Emir Kusturica, amint az aranyszínű szaxofonokból és nagybajszú cigányprímásokból álló zenekarának megparancsolja, hogy játssza el az Élet egy csoda főcímdalát, majd felhív a színpadra úgy tíz-tizenöt bikinis csajt kánkánozni. Maga előtt látja Jonathan Davist, a Korn énekesét, amint a hősi halált halt nu-metal stílus himnuszát, a Falling away from me-t próbálja meg úgy előadni, mintha még mindig depressziós kaliforniai gimnazista volna.  Ekkor a semmiből előtűnik a mindig jókedvű Alberto, a Sziget egyik legeredetibb figurája. Alberto a Világzenei Színpad és az A38 sátra között úgy próbál csajozni éjszakáként, hogy minden arra járó lány előtt térdre zuhan, és Giovanni Pascoli Lavandare című verséből elszaval pár sort.

Sziget fesztivál 2012

A fesztiválozó odalép Albertóhoz, és megkérdezi tőle, miért gondolja, hogy 2012-ben, egy könnyűzenei fesztiválon bárkit is érdekelhet az irodalom. Alberto erről így beszél: - Pontosan tudom, hogy mindenki hülyének néz, amiért valami érthetetlen nyelven dumálok hozzájuk. De mondd meg őszintén, létezik-e ennél szebb mondat, amit ember valaha mondhat egy nőnek: „Il vento soffia e nevica la frasca /e tu non torni ancora al tuo paese! /quando partisti, come son rimasta! /come l’aratro in mezzo alla maggese.” Alberto tovább indul, a délutáni napsütésben különösen hangzanak Pascoli sorai. Pontos fordításukra nem vállalkoznánk. Nagyjából arról szólnak, hogy a lírai én a kedves távozása után olyan egyedül marad, mint egy elhajított eke a májusi mezőn.

A fesztiválozó ekkor feláll a büféasztaltól, leporolja magáról az olajos krumplimorzsákat, és Alberto szavain gondolkozva a Nagyszínpad felé indul. A Nemzetközi Konyhák negyedéből áradó émelyítő ételszagtól menekülve gyorsít léptein, kiér a mezőre. A földön heverészők között néhányan a sör, a spangli és főtt kukorica mellett könyvet is tartanak kezükben.

David, a Newcatle-i egyetemista páldául Truman Capote összegyűjtött novelláit olvassa. – Sokáig fogalmam nem volt, hogy ki ez a figura. Csak a Hidegvérről hallottam, hogy valami gyilkosos sztori, gondoltam, Capote is valami hatásvadász amerikai dilettáns. Aztán a barátnőmtől megkaptam ezt a kötetet. Zseniális sztorik vannak benne. Például az, amelyikben Marilyn Monroe-val dumál a szerelemről meg a sirályokról. Capote-ban az a jó, hogy másnaposan is élvezhető.

Davidtől sréhen jobbra, a keverőpulttól alig néhány méterre három dán lány ismerkedik a májkrémmel és a mackósajttal, Pernille, Line és Karin között a földön Ingmar Bergman önéletrajzi regénye, a Laterna Magica hever. – Mindenképpen akartunk hozni olvasnivalót a Szigetre, kell valami, ami kirángat a bulizás okozta a lelki sivárságból. Tizennégy évesen láttam A hetedik pecsétet, azóta nem bírom kiverni a fejemből a jelenetet, ahogy a lovag és a halál azon a végtelenül elhagyatott tengerparton sakkozik. Bírom Bergman stílusát, valahogy az irodalomban is átjön a személyisége, pedig erre kevés filmrendező képes. – mondja Line, majd kedvesen figyelmezteti a fesztiválozót, hogy jelenleg inkább a májkrémmel foglalkozna a művészetelméleti kérdések helyett.

A fesztiválozó elbúcsúzik, elindul lazítani a Világzenei Színpad felé. Miközben Linére gondol,  az út szélén, keresztbe vetett lábakkal ülő, vékony, törékeny alakot pillant meg, amint rendkívüli átéléssel olvasmányába mélyed. Közelebb lép, óvatosan a borítóra néz, és kissé meglepődik: a könyv Márai Sándor 1953-54-es amerikai naplója. Manna, a győri magyartanárnő így nyilatkozik: - Szeretem Márai világát. Egy sértett, űzött ember, aki rendkívüli érzékenységgel viszonyul a harlemi négerekhez és a nápolyi cipőpucolókhoz. Emlékeztet valakire, aki egyszer nagyon közel állt hozzám.

Pontosan ekkor történik, hogy az angol The xx zenekar énekese belekezd az Islands című számba.    

Az  ég kéken világít. A szél elcsendesült, a Dunán egy uszály sötét árnyéka nyújtózik.