A pityeri társulatvezető számára – a fiktív alakok mellett – az egykor létező, híres személyiségek is gyúanyagul szolgálnak. Így ihlette meg őt Auguste Rodin (1840–1917), és első női tanítványa, segédje, modellje, múzsája, szeretője, Camille Claudel (1864–1943) tizenöt évig tartó viszonya.
A 2011-es, ultraunortodox darab vízjele, hogy forradalmian új fénytörésbe helyezi a legendásan sötét kapcsolatot, kivált a családja által 1913-tól a haláláig zárt intézetbe csukatott, előtte a munkái többségét megsemmisítő Claudel sorsát.
Míg a csőlátású Ibsen (Ha mi holtak feltámadunk), vagy a képíró Bruno Nuytten (Camille Claudel) és Bruno Dumont (Camille Claudel, 1915) kizárólag a tragikumot fedezte fel a baljós szerelmi háromszögben s egy rémálomba torkolló életben, addig a két felvonásos Rodin több mint százpercnyi, felhőtlen derűvel lep, ajándékoz(hat) meg.
A francia késő romantikusok – Debussy, Massenet, Ravel, Saint-Saëns, Satie – best of szerzeményeire készült melodráma-paródia az 1930-as évek expresszionista balettjeit elegyíti az amatőr revük konfettis bájával, és a dél-amerikai televíziós szappanoperák desztillált párlatával.
A copfos, nyurga, vézna Dmitrij Fisher (Rodin), és a mutatós, kazah Ajgerim Beketajeva (Claudel) széles, teátrális gesztusokkal hadonászik, lángoló, űzött tekintetet vetve a publikum felé.
A Szenvedély és a Szenvedés műkedvelői manír jaitól fojtogatott, tíznél alig több mozgáselemet ismételgető párosnál jóval mérsékeltebb a címszereplő anyáskodó élettársaként kontrolláltan elvirágzó Angela Prokhorova (Rose Beuret).
A kartáncosnő ízlése, önfegyelme az, amely oly fájón hiányzik a vándorcirkuszi bornírtságokban tobzódó, szüreti bálos, kánkános esztrádból.
Amelyben a nívós jelmezekben ténfergő, főkötős elmegyógyintézeti lakók ugyanolyan karikatúrák, mint A Pokol kapuján mániásan dolgozó Rodin, és a futurisztikus sci-fi alkotmányát végül kalapáccsal szétverő, gótikus punkká lett Claudel.
Hogy Eifman úr, a nagy nevettető vadregényes elképzelései szerint egy szobrász az összes útjába kerülő embernek – főleg fehérnépnek – nekiesik, és a levetkőztetett páriát úgy gyúrja, mint a kelt tésztát, csupán mókás.
Hasonló röhej, mikor a Megszállott Művész köldökig kivágott, testhez tapadó, fekete nejlondresszben flangál, akár egy elszabadult versenytáncos, az izgága, egyenruhás kritikusok pedig vörös párttagkönyvet lobogtatnak.
Azonban a mentális betegek – kimért leszek – deszkaszaggatóan stupid ábrázolása már méltóságot sért. A kevéssé finnyás nagyérdemű tomboló állótapssal jutalmazta a makulátlan campélményt (értsd: olyan rossz, hogy az már jó), és a Budapesti Tavaszi Fesztiválra exkluzíve elküldött, a brosúrákban is nevesítetlen, huszonnyolc fős haknitruppot.
