Ennek az az oka, hogy errefelé semmi sem egészen az, aminek látszik, a fehér kutya fekete, a tyúknak három lába van, a hegyek énekelnek, s ennek felismerése egyszerre okoz szorongást és nevetést. Az író szerint percenként találkozunk groteszk jelenségekkel. Már az maga groteszk volt, hogy a Müpa-est egyik szervezője e fejléccel küldött levelet: „GROTESZK BEÁLLÁSOK”, s ebből megtudta, hogy „az én groteszk beállásom csütörtök délután tizenhét óra tizenöt perckor fog bekövetkezni, amire már előre is nagyon kíváncsi vagyok”.
Megfigyelhető tehát – tette hozzá –, hogy „a groteszkről szóló esemény körülményei sem mentesek a groteszk mozzanatoktól, ezt nevezi a modern tudomány metagroteszknek, s a még modernebb tudomány metagroteszk-atológiának”.
A jó groteszk Garaczinak keserű és felszabadító, mint az ópium. Életstratégia, életelixír, s olyankor a leghatásosabb, amikor a helyzet reménytelen, de nem komoly
– ám ha a helyzet komolyra fordul, az már szerelem vagy forradalom, ami szintén groteszk, de olyan módosult tudatállapottal jár, amelyben e jelleg nem érzékelhető.
Megkérdeztük Bod Péter irodalomtörténészt is, aki azt mondta: a groteszk a leglényegtelenebben láttatja a lényegeset, és sejteti, hogy ezzel az aránytévesztéssel a dolgok – talán morális értelemben – a helyükre kerülnek. Mint mondta, az itt élők olyan elnyomó hatalmakkal álltak évszázadokig szemben, amelyek ellenében – az erőviszonyok ismeretében – semmi esélyük nem volt. Ebből született a felismerés, hogy
az elnyomórendszerekkel szemben az egyetlen védekezési forma a humor lehet.
S hogy Bod Péter mikor találta magát szembe a groteszkkel? Amikor Milan Kundera egyik regényének szereplője Csehszlovákia 1968-as megszállását követően ballagott át a Vencel téren, s egy részeget vett észre, aki hányt. Odalépett hozzá, és miután az ismeretlen végzett, átölelve a szemébe nézett, s annyit mondott: ha tudná, mennyire meg tudom érteni magát!
|
| Groteszk a magyar képzőművészetben. Gácsi Mihály: Szent Ferenc prédikál a jószágoknak, rézkarc, 1971 |
Cserna-Szabó András író szerint azonban a groteszk jellemző lehet Kelet-Európára – például Prágára –, de a magyar szellemre semmiképp. Úgy látja, a magyar lélektől a komikum fényévekre van, csak szélsőségként, kivételként jelenik meg kultúránkban. A magyar irodalomban a humor szerinte a „komolytalanság” szinonimája, a „magaskultúrában” nincs helye. Ezért „komolytalan” nálunk Rejtő Jenő, ezért gondoljuk, hogy Karinthy Frigyes „elviccelte tehetségét”, ezért nem értjük Hamvas Béla Arlequinjét, ezért maradt partvonalon kívül az elmúlt negyedszázad legnagyobb groteszk írója, Hazai Attila.
Cserna-Szabó úgy érzi, ha Rabelais, Swift vagy Hasek magyarnak született volna, a világ nem tudna róluk, „sikeresen söpörtük volna szőnyeg alá ezeket a merőben komolytalan szerzőket”. Irodalmunk trónszékén nem a csörgősipkás Arlequin ül, hanem – Babits kifejezésével élve – az „Unalom szentsége". Ez is oka annak, hogy „a görbe tükrön való nevetéssel se tudunk megszabadulni kínzó múltunktól”.
