A Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2003-ban végzett színészosztály, Máté Gábor és Horvai István tanítványai az idén kilencedszer is nekivágtak, hogy egyikükről előadást készítsenek. Ennek a sorozatnak is egyik lényegi mozzanata a szerepcsere: hol ez, hol az bújik az egy évvel korábban kisorsolt áldozat bőrébe. Ezúttal a családállításnak nevezett lélekgyógyászati bohóságtól remek paródiákig sokféle helyzetben játsszák egymást az osztálytársak. Éppúgy szerepet játszanak persze, mint a hagyományos színházban – mindössze azzal a különbséggel, hogy akiknek a személyiségét magukra öltik, valóságos emberek. Sőt sokszor ott vannak a színpadon, esetleg a nézőtéren.

Bölcsebbek lettek, többet és jobban látnak az életből, színészetük is sokat gazdagodott. Éleslátásuk nem tompult, de szellemük lehiggadt.

Egyetlen igazi bajom éppen ezzel volt e remek széria egyik-másik korábbi darabjában. Amikor az osztály a merészségét bizonyítandó gátlástalansággal és szertelenséggel tüntetett. Én pedig ilyenkor kukkolónak éreztem magam, akinek olyasmit kell látnia, amihez semmi köze. Amikor az illemkódexek szerint félre kellene nézni, mintha mit sem látnánk. A színész szerepben legyen gátlástalan és szemérmetlen, de ne a saját személyében.

Ám az utóbbi években egyre ritkábban éreztem ezt a kínos feszengést. Az osztály tagjai mára érett korba léptek, harmincas éveik második felében tartanak. Tapasztalatuk is sokasodott. Lehet, hogy szerencsésebbek, akik később kerültek sorra. Az elsők számára a gyerekkor mellett meghatározó élmény az egyetem, a színészi pálya kezdete volt, a remények és az első csalódások, amelyeket részint durva közvetlenséggel, részint csavaros absztrakciókkal hoztak tudomásunkra. Évtizednyi tapasztalat után nyilván másként látják a pályát is, az életet is, a kettő kapcsolatát is. Önismeretük elmélyült.

Idén a színészből rendezővé és tanárrá lett Dömötör András került sorra. Kálmán Eszter legódíszlete a gyerekkor meghatározó élményeire emlékeztet, a felidézett történetek egy közvetlen környezete számára szinte elviselhetetlenül igényes, a köznapokban rigolyás alakot mutatnak be. Ragyogó humorral, mély szellemességgel. Nem indulatból, hanem elvi következetességből rúgja ki a plázaajtó üvegét, amikor bezárják, viszont fájdalomtól őrjöngve szorítja ki a temetői hivatalnokból nagyanyja utolsó kívánságainak teljesítését. S miközben osztálytársai őt karikírozzák, a címszereplő főnökeiről, Mácsai Pálról és Máté Gáborról ad kiváló, telibe találó paródiákat.

Az improvizációkból született jelenetek remekül épülnek és rímelnek egymásra, a nagymama – Jordán Adél érzékeny és pontos megjelenítésében – meghatározó alakja az előadásnak. Az életből vettnek ható szövegek is pontosak, találók, a játék pedig a legköznapibb dialógusokban is megmutatja az izgalmat, beállítja azt a szemszöget, ahonnan valami mélyebbre látunk, amitől szinte minden mondat humorosnak hat.

A korábbi előadásokban sokszor az is zavart, hogy a nagyszerű sodrásban, a szellemdús lelemények közben, a fantázia szárnyalása alatt, a kitárulkozó részletek között végül is eltűnik az ember, az igazi jellem, a személyiség. Most úgy érzem, a szerepcserék sokszoros fénytörésében valami igazán fontosat tudtam meg Dömötör Andrásról.