Másfél felvonáson át tartott, amíg egyáltalán rájöttem, hogy miért Zöld Csaba énekli Jean Valjeant. Mert el tudja énekelni a darab legnehezebb dalát, a Vidd haza címűt, amelyet az addigi énekelnivalókhoz képest valószínűtlenül magas fekvésbe írtak a szerzők. Tényleg lenyűgöző a teljesítmény, de azt nem feledteti el, hogy közben nincs meg a szerep többi része, a lényege, az erő, az egyszerűség, a karizma, a végigélt sors – semmi. Hüledezve nézem a várva várt nagy pillanatokat: Jean Valjean leemeli a szekeret Fauchlevant úrról.
De nem ám csak úgy hűbelebalázs módjára, hanem szépen, kivárva a zenét, leveti a kabátját, leteszi a földre, aztán megnézi, jól rögzítették-e a hordókat a szekéren, majd kicsit úgy nyög, feszeget meg teszi-veszi magát, aztán hőőőő, emel. Klasszikus cirkuszi szélhámos erőművész számot mutat be, miközben a történet szerint az a beszorult szegény ember recsegő mellkassal búcsúzik az élettől. Zöld Csaba amúgy is talányos jelenség ebben a szerepben, mert az általános tapasztalattal ellentétben ő az öregedés során egyre dúsabb hajzattal rendelkezik. Fegyencként még kopasz, csak oldalt van némi hajkoszorúja, aztán tíz év múlva már szürke, de amúgy vidámnak ható pumuklifrizurát kap, a haldokláskor meg már úgy néz ki, mint valami nagymama, vaskos, fehér rőzsével a koponyáján.
Nincs mit tenni: ez egy ennyire komolyan vehető változat. Nagy Sándor Thenardier szerepében jókora műfogsorral dolgozik, tulajdonképpen elismerésre méltó, hogy ilyesmivel a szájában még énekelni is tud, viszont a zenés emberábrázolás ettől a puszta, ám folyamatos vicsorgásra korlátozódik. Debreczeny Csaba Javert-ként éri be annyival, hogy gyászosan meresztgeti a szemét. Egyébként sem volt szerencséje a hangosítással, sokkal rosszabbul szólt eleinte a hangja, mint a többieké, és mire levonná az ember a tanulságot, hogy nem szokta a dalolást a színész, a fő számára, a Csillagokra teljesen besült a mikrofonja, magányosan és hang nélkül tátogott négyezer ember előtt, mint valami rossz álomban.
|
Nem akar mást, mint elmesélni az emberiség nagy történetei közül egyet
Mohos Angéla / Népszabadság |
Ekkor jött egy korhű ruhás kisegítő, és szégyenlősen lehajtott fejjel a rendőrfelügyelő kezébe nyomott egy kézi mikrofont. Ha bárki azt hinné, hogy ezzel véget értek a szenvedések, sajnos ki kell ábrándítanom, a kézi mikrofon sem működött, vagy legalábbis egy ideig nem, a változás csak annyi volt, hogy sétabotja helyett mikrofonjával fejezhette ki Javert a lelkiállapotát.
A nők Sáfár Mónikát leszámítva a jelentéktelenséget és az egyformaságot képviselték a színpadon. Hogy össze ne tévesszük őket, Vágó Bernadett különlegesen súlytalanul énekelt, Tóth Andrea különlegesen selypesen, és pont az ő szövegében szerepel a „színezüst” szó, Tóth Angelika pedig különlegesen sipákolva, operettes negéddel. Nem szeretnék abba az örök nyavalygásba belecsúszni, hogy régebben minden jobb volt, de a közel harminc évvel ezelőtti szegedi bemutatókor még tudták a színre vivők, hogy a musicalben a hangkarakterek a legfontosabbak. Meg lehet oldani egy-egy kínosabb pillanatot, kényelmetlenebb magasságot, ha csukott szemmel is követni lehet az eseményeket, ha Vikidál Gyula énekel kettőst Makrai Pállal, és kettejük orgánumában már benne van a feszültség, a két világ, amely nem békélhet meg. Vikidál egyébként most is itt volt, szép gesztussal ő énekelte a püspököt, akárcsak a filmváltozatban tette a régi nagy Jean Valjean, Colm Wilkinson. Arra mindenképpen elegendő, hogy kiszomorkodjuk magunkat az idő múlása fölött.
A NYOMORULTAK – Szegedi Szabadtéri Játékok
