Szélesiék Trabantja
Évekig vártak rá, mire megjött. Na, nem az autó, csak az értesítés a Merkurnak nevezett nagyvállalattól, mely nem annyira kereskedő, mint inkább elosztó volt egy legkevésbé piaci alapon működő ágazatban. Akkoriban már az is hír volt, ha mozdultak a sorszámok. Mármint a megrendelőké, akik oly korban és olyan országokban éltek, melyekben előjegyzés és több éves várakozás után jutott autó a pórnépnek. Mert a kiváltságosok ehhez is soron kívül hozzájuthattak Kelet-Európában.
Igaz, ők sem valami álommodellhez, mert választani mindenkinek a szűkös keretből kellett. Éppen tucatnyiból, ami ebben az esetben nemcsak mennyiséget jelentett, hiszen a Moszkvics, Trabant, Škoda, Wartburg és Zaporozsec sem kiemelkedő minőségéről volt híres.
Szűkös listáról lehetett választani, aztán befizetni a húsz százalék vételár-előleget és várni az értesítést, hogy egy ötjegyű sorszámon elfogadták a megrendelést. Közölték a várható szállítási határidőt, ami általában inkább későbbi, mint korábbi időpontot jelentett. Az előzetesen felajánlott három választható szín helyett biztosan egy negyedikben érkezett a várva várt autó, melyet a Merkur csepeli telepén lehetett átvenni a megjelölt időpontban. Természetesen a teljes vételár befizetését igazoló papírral. A négy éves szállítási határidők miatt általában az árak is emelkedtek az Országos Anyag és Árhivatal rendszeres döntései miatt, amelyeket közlemények formájában ismerhetett meg a nagyérdemű.
Előbb-utóbb azért megérkezett az autó, esetünkben Szélesi Sándor Trabantja, mely a Szabadkikötő úti Merkur telephelyen várta új gazdáját, a szomszédos Csepel Művek szerszámgépgyárának esztergályosát. Szélesi nem úszta meg rövid sétával, mert többszöri átszállással kellett bebumliznia Budapest belvárosába a peremkerületből. Neki jutott ugyanis az ötvenezredik merkuros Trabant, amely kisebb ünnepség és nagyobb sajtónyilvánosság keretében az IH-83-83-as forgalmi rendszámot kapta. Az eseményről fényképes beszámolót közölt 1971. július 8-án a Népszabadság.
Nagy dolog volt ez, és nem csupán a Szélesi család életében, hiszen 1972-ben a magyarországi járműpark 333 ezerre szaporodott, és ebből már 314 ezer magántulajdonú volt, ami azt is jelentette, hogy ezer lakosra 26 személyautó jutott. A budapesti NDK Centrum előtti járdán, a fehér 601-es limousine átadásán az is elhangzott, hogy a Német Demokratikus Köztársaságban, Zwickauban elkészült a 750 ezredik Trabant.
Mert volt beszéd is: az autóelosztások mindenható magyarországi végrehajtóját, a Merkur vezérigazgató Csűri Istvánt idézte az Autó Motor, amely akkoriban egy liter benzin árába, vagyis pontosan három forintba került. „Amikor 1959-ben a Trabantok megjelentek hazánkban, se vége, se hossza nem volt a viccelődéseknek, a csípős megjegyzéseknek, amelyekkel a minden újat gyanakvással fogadók fordultak az újdonság felé. Persze, akkor azt is mondták, hogy csak az szidja a Trabantot, akinek nincsen, akinek nem jutott.”
Akinek jutott, az meg vagy eladta húsz százalékos felárral, vagy használta kifulladásig. Szélesiék Trabantjának listaára akkoriban 46 600 forint volt, ennyiért több mint két évet kellett dolgoznia egy esztergályos szakmunkásnak, aki másfél napi béréből teletankolhatta új autóját. Ha pedig a szomszédos Ausztriába akart volna látogatni, akkor érvényes útlevele mellé 3300 forintnyi schillinget vagy dollárt igényelhetett Magyarország igencsak szűkös konvertibilis valutakészletéből. Az autóra felvehető 850 forintnyi üzemanyagköltség mellé további 280 forintnyi valuta járt a kísérő után.
Abban az évben már Zsiguli lázban égett ország, de mivel a várva várt szovjet Fiatok még nem érkeztek meg, konvertibilis valutáért vásárolt nyugatiakkal próbálták enyhíteni a vevők autóéhségét. A sorszámmal várakozóknak ajánlott fel típusmódosítás keretében francia, német és olasz modelleket a Merkur. Ezek listájára felkerült többek között a Fiat 500-as (61 ezerért), az R16-os Renault (143 ezerért) és Volkswagen 1302-es (115 500 forintért).
A váratlanul nagy érdeklődés miatt hamarosan elfogytak a nyugati kocsik, és a további importot lefékezte a konvertibilis valutahiány. Maradt a rubelelszámolás, vagyis az Ikarusért meg a Bakony Művek alkatrészeiért beszerezhető Zsiguli és a többi szocialista modell. A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) munkamegosztásában egy 250-es mátyásföldi buszért általában húsz Zsigulit érkezett a Mogürt vállalat bonyolításában.
Az új szovjet autógyár kapacitásának felfutása messze elmaradt az autóra várakozók szaporodásától, ezért a Trabant továbbra is a magyarok favoritja maradt, és emiatt a várakozási idő sem csökkent. A százezrediket 1975. június 11-én vette át családjával Vidits Csaba. Az akkor még ünnepélyes kocsiátadásnak titulált csepeli ceremónián ott állt az első magyar rendszámos P50-es Trabant és gazdája, Németh László. Az Orion szerviz üzemvezető-helyettese 1960. február 13-án 13 órakor vette át a 13-as raktári számú autót, mely hűséges családtagként 104 458 kilométert tett meg.
A százezredik Trabant érkezésének évében félmillió magántulajdonú gépkocsin volt magyar rendszám. A tavalyi KSH nyilvántartásban hárommillió személyautó szerepelt, a harmincezres Trabant állomány átlagkora 28 év. A márka legnépesebb évében, 1985-ben háromszázezer futott a magyar utakon.
