Gondolatban kinyitottam a konyhaszekrényét, ott, ahol a törlőruhákat tartja: egymáson nyugszanak, szabályosan, vasaltan, foltok nélkül, a szélük nem rongyos, valaki beszegi őket egy esős esti órán. S a törlőrongy, ami már nem méltó a konyhához, egy társadalmi osztállyal lejjebb kerül: előbb portörlő lesz belőle, aztán még lejjebb, sáros cipőt tisztítanak vele, s végül egy utolsó lehelettel olajos kezet törölnek belé, miután a fűnyíróba benzint töltöttek. Végül kuka, ahol örökre megpihen a rongy.
Sose gondoltam, hogy a konyharuhát be kell szegni, a felmenőimre vagy nem volt jellemző, vagy nem vettem észre, amikor ezt művelik. Nem hinném, hogy másokkal csináltatták volna meg az ilyesmit. Ám Bovaryné ijedten ragadja meg a legfelsőt a jókora oszlopba halmozott, beszegni való törlőrongyok és konyharuhák közül, és lázas munkába kezd, amikor Léont látja közeledni. Léon lesz a szerelme. Kamaszkorom letaglózó olvasmánya, s a könyvtől őszintébben, közvetlenebbül kérdezhettem, mint az anyámtól: szegni vagy nem szegni? Bovaryné gyermeke egyszer lyukas harisnyában jelenik meg. Végül az asszony kétségbeesésének csúcsán egy asztalkendőt vesz szemügyre: foltozni kéne, már a szálakat is elkezdi kihúzogatni hozzá.
Ma már a beszegni való törlőkendőnek is leáldozni látszik, az emberiség egyre kevésbé törölget, a dolgok száradnak, szárítkoznak a mosogatógépben. É., akinek perfekt konyháját belülről ismerem, vendége voltam párszor, ő is az enyémnek, megkérdezi tőlem, csakis tőlem, nem egy háztartástól, egy házasságtól, csakis tőlem, hogy mikor lesz már végre mosogatógépem. A kérdésre felriadok, mint megzavart állat, lesz, lesz, ígérem, most már hamarosan, nem mintha szeretnénk mosogatni, törölgetni, egyenesen törlőruhát szegni, csak épp... mivel is folytassam?, hisz nem vagyok én semminek a védelmezője. Nincs, még nincs, szégyenkezem.
É. férje komoran mondja egyszer az asszonyára: „Nem tudom, mi a baja. Van takarítónője, kapott mosogatógépet. Én nem tudok mást, csak pénzt keresni." Sok gyerekük van ugyanis. É.-nek már nem kell mosogatnia, el is jár háromhetente körmöshöz. Épített zselé a körme, tudom meg, úgy egy-másfél óra alatt készül el, van, hogy kettő. Azóta valahogy máshogy nézem É. mosogatógépét, ő meg engem. Boldogtalanságom legfőbb forrása tárulkozott fel előtte, É. előtt, ugyanis nálunk még mosogatni kell. É. felajánlja, hogy megszervezi a mosogatógép-vételt és -beépítést. Szét kell a fél konyhát csapni, hogy beférjen, mondom beletörődőn, vagyis inkább bocsánatkérőn, hagyjuk ezt most, nincs rá egy hetem. Egy hétvégén megcsinálják, érvel. Ó, szeretnénk inkább kirándulni. Hogy hegyekben állt olykor a mosatlan, pedig csak reggeli után voltunk, s rácsuktuk az ajtót, elmentünk kirándulni, egyszer maga is láthatta, mikor hazajöttünk. Boldogtalanságom hosszú palástját. Jó, köszönöm, mondom, akkor majd szólok, ha eljő az ideje, hogy megcsináljuk. A végső rendet.
Elnézegetem a szürke, szegetlen törlőrongyokat, a mosogatórongyot már felváltotta az eldobható szivacs. Nagy rendetlen halmom emberi melegséggel tölt el. Régi idők hajótöröttei. Vissza hát a Báthori utcába, ahol a boldogság lakik. Tavaszodik, kezdődnek a kerti munkák. Nem szokás náluk sok virágot ültetni, különösen nem egynyáriakat, azzal sok a dolog, ültetni, ősszel kiszedni, mocsok, munka, hajolgatás, ősszel szemét is. Inkább csak a tiszta, eseménytelen rend. Egyszer távolról láttam egy asszonyt a ház előtt, kerti cipőben sepert, olyan vastagabb, 50-60 közötti nő lehetett, kötött mellényben, melegítőben. Talán ez a kötött mellény saját keze munkája. Kötni, rongyot szegni nem ördögtől való.
Lassítok a ház előtt, a kutyám a frissen felsepert ecetfa tövét szaglássza. Még látni a csupasz földön a műanyag seprű nyomát, szép vonalak a tömör föld felületén. A kutya szaglász, talán valami régen volt réteg, jelek tömege tárulkozik fel számára. Elfészbúkolgat, szoktuk rá mondani, szaglász, jeleket keres, jelölget. Mind állatok vagyunk.
Benézek a mozdulatlan, élettelen kertbe. „Tiszta a jászol, nincs itthon az ökör", mondja az Írás. S mert nincs is ökör, örökké tiszta már minden. Régen a tiszta jászol a nagy szegénység jele volt, gondolom. Az ablak, talán a konyháé, bukóra nyitva. Semmi nesz. Mintha sosem főznének, élnének, mosogatnának.
Aztán valaki elkiáltja magát. Hallom, de nem hallgatom, nem nekem szól. Üres a kis utca, mozdulatlan a kert, én csak lépkedek lassan tovább, nem a mi dolgunk, ne engedjük hát be a rossz szavakat, bár már a „kurva anyád"-nál tart az illető. Akkor hát mégiscsak nekem szól, rakom össze a foszlányokat: kutya, pisilés, rohadjon meg. Ha kutya, akkor az én vagyok, az én kutyám pisilte le a fát, az utcán álló ecetfa törzsét, mely körül nemrég felsepertek.
Automatikusan nyúlok a zsebembe, mint mindig, amikor a kutya „csinál", előre kiveszem a zacskót, hogy az emberiség, a kutyára dühös emberiség látva lássa, hogy felszedem, én felszedem az utolsó darabig, mindent, amit lehet, de hát ezt nem lehet, a kutya ugyanis lepisilte az utcán álló ecetfát. Oda az örök tisztaság, kezdhetjük elölről, rendet, tisztaságot, takarítást. Elnézegetem a szürke, szegetlen törlőrongyokat, a mosogatórongyot már felváltotta az eldobható szivacs. Nagy rendetlen halmom emberi melegséggel tölt el. Régi idők hajótöröttei.
