Nem mintha 1848-ban olyan nagy szerepet játszott volna, mint a későbbi ünnepi műsorok mutatják, de legalább volt valaki, aki a maga rusztikusan naiv módján időről időre megkérdezte: mi haszna ebből az egészből a népnek? Mert úgy találta, hogy semmi. Az urak megharcolták a maguk dicsőséges és valóban történelmi jelentőségű harcát, de a népről, a többségről – zsellérekről, céhlegényekről, kiskereskedőkről – megfeledkeztek.
Táncsicsot, aki letegezve („kendtek”) személyesen és lapjában is figyelmeztette az urakat, sőt, szidta őket ezért, éppen hogy vissza nem vitték egy rükverc fáklyás menetben a börtönbe, ahonnan kiszabadították. Ha nem Táncsicsnak hívnák, ez lenne a sorsa, mondta Kossuth. Táncsics ugyanis ostorozta a meghagyott kiváltságokat, a szőlődézsmát, a kocsmatartási, halászati, mészárszéki előjogokat és más úri haszonvételeket, örömmel fogadta a jobbágyok felszabadítását, de nem értett egyet az évi 3000 forintnál nagyobb jövedelmet húzó földesuraknak juttatott kárpótlással s azzal, hogy a zsellérek föld nélkül maradtak a nagy szabadságban.
Táncsics nagyon jól írt, nem véletlen, hogy az egyetlen magyar ember volt akkor a nagy Habsburg Birodalomban, akit írásművek miatt lecsuktak.
Hatásos volt. Annyira, hogy a forradalom is betiltotta a lapját. Őt magát, aki képviselő is volt, békén hagyták. Szidta a forradalmat, és imádta. Az őt bántó Kossuthról adta a nevét az 1849. március 15-én született lányának. Ha Lajos nem lehetett, hát lett Lajoska.
Sokkal finomabban gondolkodott, mint ma szokás. Ha nem kapnak eleget az övéi, akkor új forradalom, új rendszerváltás kell? Nem, ő a közös forradalomért harcolt úri közmegvetés közepette is.
És hamar rájött a legáltalánosabb és legfontosabb két plebejus követelésre: tisztességes iskolákat és jó kórházakat kell adni a népnek. Lehetne ez a 13. és a 14. pont.
Lehet és indokolt Táncsics-módjára azt mondani, hogy a mi utolsó két forradalmunktól nem kapott semmit még a nép, hogy kudarc a rendszerváltás, de ez Táncsics-féle jellem és élet nélkül nem hiteles.
Igaz, voltak ebben végletes helyzetek is. A forradalom után saját házának hátsó szobájába ásott verembe rejtezve, csak éjszakára előjőve élt és írt nyolc éven át, álnéven terjesztették a cikkeit. 1848–49 magyarjainak nem volt idejük reflektálni a történteket, a saját forradalmukat, az orosz és osztrák seregek brutálisan lezártak minden lehetőséget. 1989-ben viszont szabadon kibontakozhatott az átalakulás, a kétharmados 2010-ről nem is beszélve.
Az embereknek most módjuk van arra, hogy véleményük legyen a forradalomról. A lengyelek alapvetően elégedettek, a magyarok döntően csalódottak. De a világon is alig található a miénknél kedveszegettebb nép. Döntően a városi diplomás Fidesz- (és LMP-) pártiakból kerülnek ki az elégedettek, a népesség 15-20 százaléka. Nehéz megállni, hogy ne nevezzük ezt a réteget – megváltoztatva a megváltoztatandót – az uraknak, de megálljuk, mert azért ez a képlet bonyolultabb ennél. Viszont nemcsak benyomások okozzák a csalódottságokat, hanem a korábbiaknál nehezebben kezelhető élethelyzetek tömege.
Az első ütemben a milliós nagyságrendben elvesztett munkahelyek, utána a megszorítások hiperinflációja, az egyszerű és a keresettebb munkák bére közötti egyre beláthatatlanabb különbség, a boldogulásban egyre kevésbé segítő iskolák, a mind kevésbé hozzáférhető egészségügy, az egzisztenciális csődtömegbe fulladó hitelen vett álmok, a lelketlen közélet – mind-mind ide tartoznak. A jelen: a létminimum alatt élők száma 2000-ben hárommillió körül volt, 2005-ben hárommillió kétszázezerre emelkedett, 2009-ben elérte a hárommillió-hétszázezret, most négymillió.
Ráadásul még mindig nem áltathatja magát a többségi hatmillió (csaknem kétharmad) azzal, hogy ő megúszta, mert például Krémer Balázs meggyőző számításai szerint
nem a szegények és a nem szegények közötti olló nyílik, hanem a leggazdagabb, felső 10-15 százalék és az ez alatti rétegek közötti távolság nő.
Szegényednek a középrétegek, és gazdagodnak a gazdagabbak. Nem lehet azt mondani, hogy mindez a 2008-ban kezdődött gazdasági válság következménye, mert tudatos politikai rásegítés nélkül ezen a lejtőn nem lehetne ennyire gyors a lecsúszás, az emelkedőn a fellendülés.
De Táncsics csak most kezdene el igazán ordítani. Most, amikor az egyre keservesebben élő alsó jóval több mint négymilliót még beljebb is tunkolják a bajba. A szociális segélyezés rendszerének átalakítása nagy valószínűséggel tovább nehezíti az életüket. Ha nem is lehet várni egy forradalomtól, hogy a kevéssé ütőképes egységeket segítse, ez azért még a mi kereteink között is rideg változás. (E ponton kell jeleznünk, hogy a szegénység nem szociológiai kategória, hanem fájó ízületek, puffadó has, rossz fogak, megbízhatatlan széklet, nehéz járás, ellenségeskedő tüdő és annak megszokása, hogy bármit kér is a gyerek, nem kaphatja meg. Fáj.)
E szerint értékeljük, hogy az éves segélyre e körnek országosan 35 milliárd forint jut, bár a kormányzat ideszámítja a közmunkára fordított több mint kétszázmilliárdot is, de ezzel együtt is messze van attól a pénztől, amivel a kormányzat beszállt a Molba, s a magánnyugdíjpénztárak felszámolásával csak évente felszabaduló költségvetési pénz is a segélyre jutó összeg majd tízszerese. Ehhez képest figyeljük, mit mond például Miskolcon Kriza Ákos polgármester a közgyűlésen (Szurovecz Illés cikkei nyomán, az Abcugról): a megélhetési segélynek vége, és azok a csoportok kerülnek előtérbe, amelyek előreviszik a várost.
Azt mondta, sokan segélyre várnak, miközben a rezsit sem fizetik, ezért ők nem is szegények, hanem inkább tolvajok.
Az új városi rendelet nem is tartalmazza az adósságkezelési szolgáltatást. Ezt eddig azok kapták, akiknek legalább hathavi, 50 ezer forintot meghaladó távhő-, víz-, lakbér- vagy hiteltartozásuk volt. Rezsitartozásra legfeljebb évi 260 ezret lehetett kapni, de a lakáshitelekkel való birkózásra akár évi 533 ezer forintot is. Az új rendeletben semmi sem utal arra, hogy a jövőben segítenének az ilyen elmaradásokkal való küszködésben.
|
| Fametszet 1850-ből a szabad sajtó ünnepéről |
Szűkül a lakásfenntartási támogatás is, amit ezután csak fűtési kiadásokra lehet fordítani, és csak lakásban élők kaphatják. Igaz, mostantól fix 5400 forint jár majd, ami magasabb az eddigi átlagos összegnél. A méltányossági közgyógyellátás kerete a lehetségesnek alig több mint negyedére szűkül. De itt legalább a legfontosabb, országosan félmillió ember által igénybe vett lakásfenntartási támogatás megúszta a változást, amellyel az eddig központilag fedezett segélyek jelentős részét az önkormányzatokra terhelték rá.
Igaz, ők is dönthetnek felőlük. Ők pedig sok helyen csökkentették – épp a lakásfenntartási támogatást. A rendszer logikája: tessék közmunkára menni, ne segélyért. Közmunkáért viszont a létminimumnál jóval alacsonyabb bér jár. A kör bezárul, és nem enged ki. Balog Zoltán miniszter nemrég jelentette be, hogy egy hosszabb távú, uniós forrásokat használó terv keretében hátrányos helyzetű csoportok képzésen keresztüli munkához juttatására 90 milliárd forint jut majd. A középosztály megerősítésére, például a család szerepének megerősítésére, a „korai iskolaelhagyás csökkentésére”, a minőségi oktatáshoz való hozzájutás segítésére 565 milliárd forintot költenek.
A két összeg közötti különbség hatszoros a jobb helyzetben levők javára.
Ez a forradalom tehát ez idáig cserbenhagyta a népét. A nép is egyre inkább hajlik rá, hogy cserbenhagyja a forradalmát.
Vagy csak nem hallani a többséget. Valahogy úgy vagyunk itt, mint az a két magatehetetlen, ágyhoz kötött, beteg ember, aki nemrég három napon át feküdt étlen-szomjan, ellátatlan, mert segítőjük, egy kerekes székben élő férfi ott a szobájukban egyik pillanatról a másikra meghalt. Nem tudtak szólni senkinek, csak a véletlen segített rajtuk. Ne jussunk idáig.
