– Írtam verseket gyerekkoromban, de 16 évesen elégettem mindet. Az első könyvek, amelyeket a nyári konyha oldalában lévő klozetben elolvastam, Dimitrij Merezskovszkij, a nagy orosz író-bölcselő kötetei voltak, három is, szattyánbőr kötésben. Pesten egy bombatámadás során egy kicsi könyvesboltba szaladtam aztán be, ott tudtam venni egy Oscar Wilde-könyvet. Később Hantai Simon, másik nagy festőbarátom segítségével már hozzáférhettem a háború után, aránylag korán a Képzőművészeti Főiskola könyvtárához. Olvastam persze a Szabad Népet, azt járatta apám, abban láttam ’48-ban az egyik oldal alján, hogy felvételi lesz a József Attila Népi Kollégiumba a szép nevű Költő utcában. Simon István költő lett ott a szobatársam, most, hogy már mindenhez késő van, újra nagyon sokat gondolok rá. Bazsiban éltek Simon szülei meg az öccse, egy tehenük volt, lóra nem tellett. Ezt a világot jól értettem, de a másik költő, Nagy László barátom, akivel szintén itt találkoztam, soha nem hívott meg Iszkázra a szüleihez. Kuláknak számítottak, akárcsak az első feleségem szülei. Az öcsém neheztelhetett is rám, hogy kuláklányt vettem el.
|
„Amikor verset írok, akkor nem a halálra, hanem a versre gondolok, még ha nehéz is elválasztani, mert mindig versekre gondolok”
Móricz-Sabján Simon |
– Említette az öccsét, Juhász Gyula történészt. Két országosan ismert értelmiségi egy szegény családból. Jó viszonyban voltak?
– Mondom, sokat veszekedtünk, főleg politikáról. Természetesen én is kommunista voltam, nagyon korán, ’46-ban beléptem, egészen pontosan öt tagja volt előttem a kommunista párt biali szervezetének, öt munkásgyerek, különben kisgazda település volt. Hittem a társadalmat gyökeresen átalakító forradalomban. Dózsa György figurájában is a heroikus népforradalmár izgatott A tékozló országban, a hosszú Dózsa-versemben. Gyuszi viszont katona volt abban az időben, az ötvenes években, harcosabb volt, mint én. Sokszor órákig ültünk egymás mellett a szülői házban, és egy szót se szóltunk. ’56-ban szerelt le, mondtam neki, gondolhatja, hogy vedd le azt az egyenruhát sürgősen. Azután iratkozott be a történelemtanári szakra, úgy lett belőle tudós. Az MSZMP-be már nem léptem be, sok mindenből kiábrándultam.
– Mennyire volt dolga a politikával akkoriban?
– Mindenkit ismertem Révai Józseftől Rákosiig, vele is volt dolgom. Első feleségem szüleit erősen szorongatták, a feleségem nagy cirkuszt csinált miattuk a tanácsnál. Rögtön fel lettünk jelentve,mindenfelé becitáltak. Én akkor már, huszonévesen, Kossuth-díjas voltam az Apám című kötetemért, az némi védelmet jelentett. Rákosi elé kerültem végül, egy Nagy Magda nevű nő volt a titkárnője, erre is emlékszem. Azt mondta nekem a Rákosi, hogy a maga feleségét el fogjuk vitetni Márianosztrára a börtönbe. Én azt feleltem, hogy Rákosi elvtárs, akkor én bemászok hozzá a kerítés alatt. Rákosi a cipőjét nézte, ami magas szárú volt, fűzős és fekete, kiállt a nadrágjából. Aztán annyit mondott, hogy nana-na-na-na, ezzel végeztünk. Nem másztam be, mert nem vitték végül el. Egyébként a Kádár és az Aczél is akart adni nekem egy Kossuth-díjat, nehogy az legyen, hogy csak a Rákosi-érában tüntettek ki, meg is kaptam ’73-ban természetesen, de nem kellett érte semmit se csinálni, nem vártak semmit cserébe.
– Már a pályája elejétől, első ifjúságától fogva a verseinek a halál az egyik középponti témája. Az Apámtól a Szarvassá változott fiú kiáltozásán át a József Attila sírjáig, a híres Latinovits-siratóig.
– Apám súlyos tüdőbeteg volt, az én gyerekkoromat átzengte a köhögés, ez a hang jár az emlékeimben. Egy falusi gyereknek, pláne ha szegény volt, minden halottat meg kellett nézni, még a sokadik szomszédba is átküldött a mama, amikor haláleset volt. Ahová csak elvetődöm azóta, az első utam a temetőbe vezet, a biai nagy és a kis zsidó temetőtől a Pere Lachaise-ig. A József Attila-versben azt is megírtam, milyen elhanyagolt a sírhelye, mennyire nem törődik vele az állam. Nagy botrány lett belőle. Egy hétig vitatkoztam aztán Aczél Gyurival, mielőtt kötetben is kijött, nagyon kérte, hogy ezt a verset vegyem ki belőle, de nem vettem. Viszont amikor verset írok, akkor nem a halálra gondolok, hanem a versre, még ha nehéz is elválasztani, mert mindig versekre, verseket gondolok, az én fejemben sosincs csönd, mindig zakatol benne valami. Máig is diktálok még verseket, mert írni a rossz szemem miatt nehezen tudok. Legutóbb egy jótékonysági árverésre kellett kétsoros kis szövegeket írnom, amelyek valahogy összeálltak verssé. Ez meg is jelenik mindjárt, a kecskeméti Forrás áprilisi számában. A 2007 óta írt prózai szövegeimből is kiadnak egy válogatást, az utószavát mostanában írtam meg.
– Munkás életét szövegekkel töltötte a Szépirodalmi Kiadónál és az Új Írásnál. Tudatosan került oda?
– A Híradó mozi előtt mentem, amikor szembejött velem Vas István és Illés Endre (a Szépirodalmi igazgatója – a szerk.). Bandi kérdezte, mit csinálsz, azt feleltem, semmit. Azt nem lehet, az úgy nem mehet, gyere a kiadóba dolgozni, mondta. Én pedig megfordultam és mentem.
– Vas költészete és az öné ég és föld: ő kerüli a látványos képeket, a Juhász-versek lelke pedig a kép. Milyen költői kapcsolatuk volt?
– Amikor Vas egy darabig nem jelenhetett meg a Rákosi-korban, írtam róla, egy hosszú előszót, az is segítette visszatérni a nyilvánosságba. Furcsa ez, mert 18 évvel volt idősebb nálam, és én apámként szerettem. A felesége, Szántó Piroska a memoárjaiban sűrűn emleget is engem Ferkóként. A „költői kapcsolatunkról” szépen beszél Vasnak egy 1963-as dedikációja: „Ferinek, akit a kötet minden sorában szövetségesemnek érzek, mint ahogy minden kötetében szövetségese vagyok én is”.
– Sokáig élt a hit, hogy a költőnek alakítania kell a világot. Így van?
– Versekkel nem lehet hatni a világra, szarnak a költőkre, de írni kell. A friss utószavamban azt írtam, hogy „a költő sohasem lehet hűtlen ahhoz a küldetéshez, amelyre rendeltetett, mert tudnia kell, hogy sosincs egyedül, hiszen az Isten homlokára tette fényes kezét, és azt súgta fülébe: sohase hagyd abba, mindig csináld, amíg élsz, hiszen majd eljön a hallgatás ideje is”. A világ pedig lehetne jobb is.
– Előbb mesélte, hogy az MSZMP-be már nem lépett be. Már nem tekintette magát kommunistának?
– Ne kérdezzen ilyen direkt módon: szegénypárti maradok örökre.
