Többen feleltek arra a kérdésre, hogy miért is választották e pályát. Csorba László míves esszéjében
a történelmi regényeket olvasó kisfiútól jutunk el a nyelvi fordulat eredményeit méltányoló, ám a fikció és a történetírás között békésen, de világosan különbséget tevő érett kutatóig.
Hermann Róbert a hadtörténelem műveléséről készített leltárt, röpke historiográfiai összegzést nyújtva a téma iránt érdeklődőknek.
A művészettörténész Marosi Ernő és a lenyűgöző eszmetörténeti példatárat megmozgató Miskolczy Ambrus régi dilemmát elevenített fel: vajon mennyire fogalmaztak és fogalmaznak meg direkt politikai üzeneteket a történettudomány művelői. Fodor István pedig szellemes áttekintést adott arról milyen következményekkel járt a technikai forradalom, s hogyan jutott el gyermekkora falusi iskolájának vágott acélhegyű tollától a legmodernebb számítógépekig.
A kötet két markáns vonulata közül az egyik a társadalomtörténet és a politikatörténet kapcsolatát vizsgálta, arra a veszélyre figyelmeztetve, hogy az utóbbi mindig kiszolgáltatottabb a változó hatalmi széljárásoknak. Gyáni Gábor nagyon érdekes írást tett közzé, amely első olvasatra a hagyományos, nemzeti keretek között mozgó, a modern nacionalizmusok által felkarolt és támogatott történetírói gyakorlat helyett az ún. transznacionális megközelítést javasolja.
Ha figyelmesebben tanulmányozzuk a szöveget, kiderül, hogy Gyáni valójában Németh László-i alkat: a bátor inspiráció, a gondolatmenet izgalma fontosabb számára, mint a minden áron való győzelem. Bár tanulmánya címe a nemzeti és a transznacionális szemlélet közötti választásról beszél, mégis elismeri a hagyományos történetírói gyakorlat legitimitását, majd mások álláspontjaként hangsúlyozza a világ bonyolult jelenségeit nemzetek feletti szinten vizsgáló történetíró gyakorlatot, s végül úgy véli, igazából nagyon messze állunk attól, hogy e nem egészen tisztázott transznacionális megközelítés uralkodó legyen.
Tomka Béla hasonló premisszából kiindulva ugyancsak
a nemzeti kereteket meghaladó társadalomtörténeti vizsgálat mellett kardoskodik, de ő elegendőnek véli a történészhagyomány eszköztárába tartozó összehasonlító módszert.
Kövér György, a Tiszaeszlárról szóló jeles monográfia szerzője még óvatosabb, a különböző történetírói megközelítések gyorsan múló konjunktúráiról beszél.
Romsics Ignác ezúttal saját pályáját áttekintve felelt arra a kérdésre, hogy művelhető-e olyan történetírás, amely Rainer M. János szavaival élve a „reális nemzeti önkép” lehetőségével kecsegtet. Hiszen nincsen abban semmi furcsa, ha egy magyar történész hazája históriáját tanulmányozza elsőrendűen, amint azt a kiváló középkorász, Zsoldos Attila megfogalmazta. Romsics közel négy évtizedet összegző áttekintésének
legfőbb tanulsága, hogy igenis lehet a politikai szirénhangoknak ellenálló, tényszerű, maradandó szakmai munkákat írni a huszadik századi magyar történelem bonyolult kérdéseiről is.
Ehhez mindössze annyi kell, hogy a történész saját belső, szakmai meggyőződéséhez maradjon hű, ne pedig ideológiai óhajoknak kívánjon megfelelni. Összességében a kötet legfőbb üzenete, minden hatásvadász szándék nélkül éppen az utolsó, Zsoldos Attila által megformázott félmondat lett: „elég jól elvagyunk, ha hagynak minket békében dolgozni.”
Szerkesztette: Kovács Kiss Gyöngy: A történész műhelye. Korunk – Komp Press Kiadó, Kolozsvár, 2015 256 oldal, 21 lej (1540 Ft)
