Kutatásai során 421 személyes történetet és gondolatot ismert meg, majd kísérletet tett arra, hogy ismeretlen és ismerős emberek sztorijainak feldolgozása alapján létrehozzon egy olyan rendszert, mely képes meglátni és értelmezni a hasonlóságokat és közös pontokat. A történetek tartalmi elemzése során öt elkülönülő emléktípus rajzolódott ki előtte. Különböző karakterű élmények, melyek akár mindegyikével rendelkezhetünk. A nagymamánkkal együtt készített süteményektől a vakáción zsebpénzből vásárolt kakaós palacsintáig akadnak ismerős részletek. Góg Angéla kutatásának eredményeit egy öt süteményből álló sorozatban valósította meg, amelyet a Design Hét részeként a fővárosi Lumen Boltban mutatott be.
|
Góg Angéla „emlékcukrász”
Földi D. Attila |
Nem véletlen, hogy süteményeket választott, s nem például spenótkompozíciókban gondolkodott. A legtöbb ember számára élénk, sőt kényszerítő erejű emlék, ha gyermekkorában meg kellett ennie mindent, ami a tányérján volt, olyannyira, hogy még akkor is részletesen fel tudja idézni a történteket, ha a gyermekkorából alig emlékszik bármi másra. A 2000 irodalmi és társadalmi havilapban jelent meg Étel és emlékezet címmel Jon D. Holtzman tanulmánya, aki szerint az ételek és az emlékezet között roppant szoros kapcsolat áll fenn. Sokunknak rögvest a francia író, Marcel Proust idéződik föl, akinél a madeleine sütemények jellegzetes íze több kötetre való emlékfolyamot indított el.
A madeleine története – a legtöbb francia ételéhez hasonlóan – szorosan kötődik a történelemhez. A sütemény ugyanis nem egy akármilyen konyha sütőjében született, hanem Lotaringiában, Stanislaw Leszczynski herceg otthonában, aki épp vejét, XV. Lajos királyt látta vendégül. A pazar lakoma vége felé azonban akadt egy kis probléma. Máig nem derült ki, hogy miért, de a szakács dühösen otthagyta a lakomát – desszert nélkül. A katasztrófát az egyik leleményes szobalány, Madeleine Paulmier akadályozta meg, aki elkészítette az egyik nagymamájától tanult aprósüteményt, és ezt kínálták a királyi vendégnek. A király hitvesének, a házigazda lányának annyira ízlett a sütemény, hogy a madeleine hamar népszerű finomsággá vált Versailles-ban is. A madeleine tökéletes formáját azonban csak a XIX. század elején nyerte el a kor híres cukrászmesterének, Jean Avice-nak köszönhetően.
Három évvel ezelőtt az Utrechti Egyetem tudóscsapata hetven önkéntes nővel kísérletezve azt vizsgálta, hogy mennyire van igaza Proustnak. A kutatók az alanyokkal sokkoló filmeket nézettek – autóbaleseteket, afrikai népirtást –, miközben fekete ribiszkéből készült likőr illatát permetezték a helyiségbe, melyben színes fények égtek és semleges háttérzene szólt. Egy hét múlva megkérték a nőket, hogy idézzék fel filmemléküket, miközben ugyanannak az illat-, fény- vagy hanghatásnak tették ki őket, mint a vetítéskor. Akik a likőrillatot kapták, jobban emlékeztek filmrészletekre, emlékeiket felkavaróbbnak érezték, mint azok, akiket csak a háttérzene segített a felidézésben. A fények ugyanakkor hasonlóan hatásos emlékelőhívóknak bizonyultak, mint a szagok. Ebből a vizsgálatból is kiderült, hogy az ételek és az emlékezet viszonya meglehetősen bonyolult jelenség és kutatási téma.
A zambiai menekültek esetében például azt derítették ki, hogy náluk az otthontól való elszakadás kollektív emléke legélesebben a hal hiányában jelentkezik. A Japánban élő idősebb koreai bevándorlók számára az okoz komoly identitásproblémát, hogy korosodva nehezebben tudják megemészteni a fűszeres koreai ételeket – úgy érzik, nem maradtak eléggé koreaiak, s az ízlésbeli változást morális kudarcként élik meg. Az étkezések változásai sok tekintetben korszakos társadalmi átalakulások jelzései, amelyek segítségével egyrészt leírható a múlt, másrészt a múlton keresztül értelmezhető a jelen. Ennek megnyilvánulása, hogy a korábbi ételek jobb ízűnek tűnnek, ami azt jelenti, hogy a régi ételek a jelenhez képest egy értékesebb időszak képviselői.
Mi teszi éppen az ételeket ilyen erőteljes és szerteágazó emlékhordozóvá? Az elsődleges válasz, hogy az étkezés érzéki élmény, különösen az illatok és az ízek révén. Ugyanakkor ennek a magyarázatnak is megvannak a korlátai. Jon D. Holtzman szerint a kutatók hajlamosak a testi emlékezés kapcsán az ételekről és a testről a nyugati fogalmi keretben gondolkozni. A finom ételek kellemes ízével és illatával szemben igen csekély figyelem irányul az érzéki élmények egyéb, kevésbé epikuroszi, vagy akár kellemetlen formáira – olyasmire, mint például a telítettség érzése, az energikusság, a letargia, az éhség, a betegség vagy a rosszullét.
Az emlékezeti előhívás hívóingerek által irányított folyamat – hívja fel a jelenség lényegére a figyelmet Szőllősi Ágnes, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem kognitív tudományi tanszékének munkatársa. A hívóinger lehet egy tárgy, egy hang vagy akár egy illat is. Az előhívás direkt útjának nevezzük, amikor az inger nagyon rövid idő alatt aktivál egy emléknyomot. Sokszor az emlék kifejezetten részletgazdagon jelenik meg, élénk képek és érzelmi tartalmak kísérik, ami hozzájárul az úgynevezett rekollektív élményhez. Ilyenkor az emlékező úgy érzi, szinte újra megtapasztalja az eredeti múltbeli eseményt az előhívás során.
Kísérletekkel igazolták, hogy a szagok/illatok segítik a korai (időben távoli) élénk emlékek felidézését. Ha idős személyeket arra kérünk, hogy szavak vagy képek segítségével idézzenek fel eseményeket a múltjukból, akkor legnagyobb számban a fiatal felnőttkorukból fognak emlékeket előhívni. Ezzel szemben, ha azt a feladatot kapják, hogy szagok által idézzenek fel életeseményeket, nagyobb valószínűséggel fognak gyermekkori emlékeket említeni. Összességében tehát úgy tűnik, hogy a szagok és illatok a gyermekkori emlékekhez köthető hatékony hívóingerekként működnek.
Góg Angéla formatervezőként formát adott mások érzéseinek, gondolatainak, emlékeinek, de marad a kaptafánál – még ha az időnként olyan nagyon édes is tud lenni.
