– Mindenkinek van valami génhibája, nekünk ez.
Egyikük se páciens a tébolydában, van szakmájuk, állásuk, családjuk, megbecsültségük. Belekóstoltak a gyűrűzésbe, és függők lettek – ennyi. Napokig-hetekig tudnának beszélni a madarak szokásairól, ám a tudósokra hagyják, hogy a gyűrűzés adataiból milyen következtetéseket lehet levonni a szárnyasokról és környezetünkről. Abban bíznak, hogy amit tesznek, az hasznos. Ezért csinálják, meg hogy csodálhassák a madarakat, élvezzék a szabad levegőt és az itteni közösséget.
A tó partján nyár végén, ősz elején találkozó internacionális fecskepopuláció itt táplálja fel magát, mielőtt nekivág az útnak Afrikába. Nagyjából 3-4 hétig „kondiznak” a költözés előtt. Virradatkor felemelkednek a nádasból, csivitelve-cikázva örömködnek kicsit odafent, majd szétszélednek egy 20-30 kilométeres sugarú körön belül, és felfalják az útjukba kerülő rovarokat. Naplemente előtt fertály órával visszatérnek a tó fölé, újrakezdik fent a hangos örömködést, emberi aggyal úgy tűnik, mintha megbeszélnék, mi történt velük aznap.
Néhány perccel naplemente után ez a hatalmas raj szinte varázsütésre bezúg a nádasba. Ott tovább tart még a csivitelés, eleinte olyan áthatolhatatlan a dalárda muzsikája, hogy szinte vibrálni érezzük tőle a nádast. Pár perc elteltével halkulni kezd a kórus, s mire besötétül, egy láthatatlan kéz lekeveri a fecskék közös énekét-fecsegését. Akkora csend szakad ránk, hogy halljuk saját szívdobogásunkat.
Költöznek az emberek is
Azt egyébként, hogy kora ősszel a fecskéktől – ahogy a madarászok mondják – mákos az ég, látják a tótól két kilométerre lévő Sumonyban is. A 450 lelkes dél-baranyai falu lakói megszokták ezt a látványt. Mellesleg, ha az ember repülni tudna, akkor hétvégeken a sumonyiaktól is elmákosodna az ég. Merthogy az elmúlt években ők is költözősek lettek. Jelenleg a helybéliek szerint huszonöt-harmincan dolgoznak külföldön, ami azt jelenti, hogy az aktív korúak több mint tizede a határon túl talál megélhetési forrást.
Köztük van Sugár László is. A 41 éves férfi négy éve az egyik jó nevű hazai húsos cég pécsi üzemében dolgozott, de nettó bére nem érte el a 100 ezer forintot. Felesége gyesen volt, a használt autóra felvett devizahitel mind fenyegetőbben ketyegett, így a férfi kénytelen volt kimenni Hollandiába. Húsfeldolgozóban talált állást, a háromgyermekes család egyenesbe jött (bár a kocsira felvett egymilliós hitel helyett 3 milliót kellett kiizzadniuk). Sugár szenvedett attól, hogy csak háromhavonta utazhatott haza feleségéhez és három gyermekéhez. Ezért tavaly hazajött Hollandiából. Itthon megint nem talált olyan állást, amelyből megélhettek volna, ezért kiment Frankfurtba. Csontozóként dolgozik, és kéthetente hazajöhet hét napra. Mindezt feleségétől, Andreától tudom meg, mivel a férfi most is kint van. Az asszony szerint várható, hogy előbb-utóbb kimegy az egész család.
– Ott kint minden más – mondja Andrea –, nyugodt az élet, az emberek kedvesek, mosolygósak. Oda kell menni, ahol biztos a megélhetés.
– Ahogy a fecskék? – intek az ég felé.
– Igen, ahogy a fecskék.
– De azok visszajönnek tavasszal – fonom tovább a szót.
– Mi lehet, hogy kint maradunk – feleli –, itt mintha örök tél lenne.
Valaha Andrea is a húsiparban dolgozott, de három gyerekkel már nem érte meg, hogy ingázzon havi nyolcvanezerért, inkább közmunkát vállalt a faluban. Sumonyban most 81-en élnek közmunkából, harmincan meg állástalanok. Ha ehhez hozzávesszük a külföldre ingázókat, akkor a sumonyiak 60-70 százaléka nem talál itthon érdemi állást. Illetve több mint 90 százalék ezt mondja magáról, de a kevésből élők nagyja szakmai végzettség és indulótőke híján nem vág neki Európának. Menne, de nem mer.
A külföld meglátszik
Mindamellett a közmunkások között is akadnak sokan, akik próbálkoztak már külföldön. Számos oka van annak, hogy nem folytatták: volt, aki nem talált megfelelő munkát, volt, aki a különélést nem bírta. Néhányan meg nem kapták meg az ígért fizetséget, nekik elment a kedvük a kinti munkától, meg hát pénzük se maradt az újbóli kiutazásra. Mert a sumonyiak – a fecskéktől eltérően – itthon nem tudják magukat annyira felerősíteni, hogy kint hetekig bírják fizetség nélkül. Ők odakint kell, hogy felkondizzák magukat.
Egy sumonyi família költekezésén, öltözködésén, portáján mindjárt meglátszik, ha a családfő kint dolgozik. Így van Sziklai Szilárdék esetében is. A család öreg háza az elmúlt két évben nagyobbá és dizájnosabbá vált. Szilárd is a húsiparban dolgozva unta meg az itthoni alacsony bért, 2012-ben kiment Németországba. Felesége és kisfia itthon maradt, négyhetente járt vissza hozzájuk. A férfi szeptember elején felmondott odakinn, és hazajött. Most a ház bővítésén dolgozik, egy télikerttel lett teljesebb az immár 127 négyzetméteres porta. A 34 esztendős Sziklai nem siet vissza német földre, kicsit élvezni akarja az együttlétet családjával. Kint havonta 300 ezer forintot tudott félretenni, egy ideig ez kitart. Ha aztán elfogy a pénz, újra megindul. De csak egyedül, felesége és fia nem követi.
– Dolgozni mindig kint fogok – mondja a férfi –, de megmaradok sumonyinak, Ha itthon kilépek a házból, és érzem ezt a friss levegőt, hallom a madarak énekét, akkor boldog vagyok. Így örök vándor leszek.
Megjegyzem, hogy akkor ő fecskestílusban folytatja, a férfi jókedvűen rábólint, felesége is mosolyog, de azért hozzáteszik: fiukat, a nyolcéves Gergőt megviseli, amikor apja útnak indul.
Ugyanerről beszél Sugárné is:
– Amíg a férjem Hollandiába járt, sírt az egész család, amikor elindult, és sírtunk örömünkben, amikor megérkezett. Most, hogy kéthetente jön, könnyebb, de azért amikor hazatér, percekig ki se tud szállni az autóból, mert a gyerekek egyből az ölébe ugranak. És még most is gyakran sírnak ilyenkor.
Mint madár az ornitológusra
Azt is beszélik a faluban, hogy a családok megsínylik a családfők ingázását, volt família, amelyik nem is bírta ki a próbatételt. Ám ez nem riasztja a külföldre ingázókat és azokat, akik maguk is szeretnének odakint munkát találni. Nem tudjuk, hogy a fecskék odafent mesélnek-e társaiknak arról, hol futottak ízletes légycsapatba, ám a kint dolgozók szívesen dicsekszenek kinti keresetükkel, csalják falubelijüket maguk után, és hasznos tanácsokat adnak a külföldi munka iránt érdeklődő sorstársaiknak.
A sumonyi gyűrűzőállomás madarászai nem elmélkednek arról, hogy a fecskék és a magyar emberek ingázásában vannak-e közös tulajdonságok. Nem az ő dolguk, ők – miután véget ér a fecskék kollektív, égi tánca – kiszedik a nádasban kifeszített hálón fennakadó több száz villásfarkút, és meggyűrűzik őket. A munka végeztével lemossák magukról a madárürüléket. Mert a fecskehad rendesen pecsétel.
Erről eszünkbe juthat az a mondás, hogy „szarik, mint madár az ornitológusra”, ami – persze nem a madárról és az őket figyelő tudósokról szól, hanem arról, hogy a szabad és okosan gondolkodó ember nem törődik a róla öncélúan okoskodókkal, hanem teszi a dolgát. A politikusok mostanában sokat beszélnek arról, hogy miképp kellene itthon tartani a külföldre induló magyarokat, s a már kint lévőket hogyan lehetne hazacsalni. Van, aki szerint nem probléma, hogy az elmúlt években vagy félmillió magyar „kitántorgott”, abban csak az útnak indulók kalandvágya fogalmazódik meg. A kint dolgozó sumonyiak és családtagjaik egyike sem beszél kalandvágyról, sem arról, hogy szeretne újra itthon dolgozni a minimálbérért. Választáskor nem járnak haza szavazni, s nem elégedetlenkednek, hogy nem voksolhatnak levélben. Nemigen figyelik azt, hogy mi történik itthon, szerintük ugyanis – a politikusok mondhatnak bármit – nem történik semmi, ami számukra fontos lenne. Akár mondást is költhetünk életszemléletükről, valami olyat, ami – finomkodón – így szól: piszkít, mint a külföldön dolgozó magyar a politikusokra.
